Trump hozzájárul a globális kihívások fokozódásához, miközben folyamatosan aláássa az Egyesült Államok hitelességét.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a [email protected] címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Ritkán szokták következetességgel vádolni Donald Trumpot, de az Amerikát "kihasználó" országokkal és a vámokkal kapcsolatos gondolatait valójában már közel negyven éve hangoztatja. A vámokat elsősorban az Egyesült Államok gazdasági védelmét és megerősítését, illetve részben tárgyalási pozícióját javító eszköznek tekinti. Úgy tartja, hogy Amerikát más országok - különösen Kína, de Japán és az EU is - tisztességtelen kereskedelmi magatartással kihasználják, és az USA kereskedelmi deficitje azt mutatja, hogy ezek az államok nem viszonozzák a piacnyitást, eltorzítják a kereskedelmi kapcsolatokat, és alaptalan versenyelőnyre tesznek szert. Ráadásul a szövetségesek még az USA nyújtotta katonai védelmet sem viszonozzák - szerinte.
Mindez a trumpi retorika következtében súlyosan aláásta az Egyesült Államok hírnevét, és szinte gúny tárgyává tette a nemzetet.
Így a vámokat az elnök védekező mechanizmusként látja, amely a dollár leértékelése mellett segít az amerikai gyártókat versenyképesebbé tenni és csökkenteni az olcsó külföldi import nyomását, ráadásul - megint csak elképzelései szerint - bevételi forrásként is szolgálnak, amely majd az amerikai költségvetés kiegyensúlyozását is előmozdítja. De nem csupán az elnök, hanem a legmagasabb rangú gazdasági döntéshozók is hasonló állásponton vannak, akik valóban értik a gazdaság mechanizmusait. Így például a korábban évtizedekig sikeres befektetőként és a gazdaságtörténet oktatójaként dolgozó Scott Bessent szintén arról beszélt, hogy a vámokkal újra akarják rendezni a gazdasági világrendet, mert a jelenlegi struktúrák már az USA ellen dolgoznak. Mindezek alapján érdemes alaposabban áttekinteni, hogy mire megy ki a játék.
Az Egyesült Államok, mint globális hegemón világgazdasági szerepe hasonló folyamatokon megy keresztül, mint amit elődjei megtapasztalhattak. A második világháborút követően Washington létrehozta azt a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai rendet, amely jelentős részben mind a mai napig meghatározza a világot.
Az Egyesült Államok erre azért volt képes, mert olyan gazdasági dominanciával rendelkezett, amelyet a történelem során korábban soha senki nem tapasztalt.
Az 1940-es évek második felében az amerikai ipar mérete önállóan megegyezett a világ többi országának összesített teljesítményével. Az Egyesült Államok haditengerészete dominálta a világ óceánjait, miközben a hazai politikai események is a nemzetközi színtéren betöltött szerepvállalás irányába tereltek. A Bretton Woods-i konferencián létrehozott gazdasági keretrendszer az aranyhoz rögzített dollárt tette meg a szabad világ tartalékvalutájává, elősegítve a globális kereskedelem és tőkeáramlás liberalizálódását, valamint támogatta az Egyesült Államok szövetségeseinek gazdasági növekedését.
Ezért Amerika olyan szilárd szövetségeseket, friss piacokat és a globális tartalékvalutát kibocsátó országok előnyét nyerte el, cserébe pedig gyors ütemű gazdasági fejlődésben részesült.
Igen, mint minden rendszer, ez is elkerülhetetlenül hordozta a saját sorsát. Az első valódi sokkot az 1970-es évek hozták el, amikor az aranyalapú rendszer fenntarthatatlanná vált. A világgazdaság folyamatosan bővülő mérete és az arany, valamint a hozzá kapcsolódó dollár mennyisége között olyan feszültségek keletkeztek, amelyeket már nem lehetett kezelni. E zűrzavaros átmeneti időszak után egy új, még liberálisabb rendszer bontakozott ki, amelyet a Reagan-kormányzat által népszerűsített neoliberalizmus táplált. Ez a változás azonban nem oldotta meg a problémákat, hanem még inkább felerősítette azokat a tendenciákat, amelyek a mai globális gazdasági egyensúlytalanságokhoz vezettek.
A részben amerikai tőkének, tudásnak, katonai támogatásnak, illetve az olcsóbb munkaerőnek köszönhetően először Nyugat-Európa majd a kelet-ázsiai országok ipara vált versenyképesebbé az amerikainál. Ez a nagy kiegyenlítődés már többször lezajlott a történelemben a hegemón ciklusok folyamán.
Mindeközben az Egyesült Államok lakossága egyre többet fogyasztott és egyre kevesebbet takarított meg, amely külkereskedelmi deficithez vezetett, amit viszont éppen a dollár tartalékvaluta szerepe tett lehetővé. Hiszen amikor Amerikából az import értéke egy másik országba vándorolt, annak egy jelentős részét nem váltották át másik devizára, hanem egyből visszaküldték az USA gazdaságába pénzügyi és egyéb befektetések vagy beruházások formájában. A dollár, illetve az amerikai gazdaság iránti bizalom más módokon is keresletet teremtett a zöldhasú iránt, amely így az egyre duzzadó külkereskedelmi hiány és később a pénznyomtatás dacára sem gyengült, hanem épp ellenkezőleg, erősödött.
Ez egy olyan öngerjesztő folyamatot indított el, amely jelentősen csökkentette az amerikai export versenyképességét, és hozzájárult az ipar leépüléséhez. Az amerikai tőkések, a magasabb profit reményében, döntöttek a termelés áthelyezése mellett, vagy kiszervezték azt olcsóbb munkaerőt kínáló országokba.
Így még nagyobbá vált a külkereskedelmi hiány, amit még nagyobb beáramló pénzügyi tőke finanszírozott.
A Reagan-kormányzat már a 80-as évek közepén, 1985-ben próbálta orvosolni a devizaárfolyamokkal kapcsolatos problémákat, ami végül a Plaza Egyezmény megkötéséhez vezetett. Ebben az egyezményben Washington nyomást gyakorolt szövetségeseire, köztük Nyugat-Európára és Japánra, hogy értékeljék fel saját valutáikat. Ez a lépés lényegében a dollár mesterséges gyengítéséhez vezetett, ami átmenetileg segített az amerikai exportáló ipar versenyképességének helyreállításában, valamint mérsékelte a külkereskedelmi hiányt.
Közben az Egyesült Államokba érkező hatalmas összegű pénzáram nem oszlott meg egyenlően a társadalom különböző rétegei között.
A globalizáció folyamatában egyesek diadalmasan emelkedtek fel, míg a középosztály fokozatosan elvékonyodott, és a társadalom szélesebb rétegei mélyebbre süllyedtek. A társadalmi egyenlőtlenségek drámai mértékben megnövekedtek. Ezen eseményekkel párhuzamosan a kínai ipar is jelentős fejlődésnek indult, amit Peking saját érdekeinek szolgálatában, szemérmetlenül protekcionista gazdaságpolitikával ösztönzött. Ez magában foglalta a vám- és nem vám jellegű korlátozások bevezetését, a jüan árfolyamának mesterségesen alacsonyan tartását, a fogyasztás tudatos visszafogását, valamint a szubvenciókra épülő, hosszú távú stratégiát követő iparpolitika alkalmazását.
Ebből a helyzetből egy olyan strukturális dinamika alakult ki, amelyben a világ különböző országaiban nettó importőrök, mint például az Egyesült Államok, és nettó exportőrök, élükön Kínával, találhatóak.
Az amerikai fogyasztás és túlköltekezés kiegyensúlyozásában Kína és más országok, mint például Németország, túlteljesítése és magasabb megtakarítási rátái játszanak kulcsszerepet. Ez nem csupán arról szól, hogy a "gazdag" kínaiak vagy az EU, amelyet Trump a tönkretétel szimbólumaként emleget, kihasználják az Egyesült Államokat. Valójában Washington maga alakította ki azt a globális gazdasági keretrendszert, amely elkerülhetetlenül ehhez a helyzethez vezetett. E folyamatok a pénzügyi szektor, a Wall Street és az elit érdekeit szolgálták, miközben az ipari munkásság, a "Main Street", fokozatosan háttérbe szorult. Az átlagemberek gyakran keresnek egyszerű magyarázatokat és összeesküvéseket, de a valóság ennél bonyolultabb: egy rendkívül összetett rendszer működésének eredménye, amelyben az Egyesült Államok és más szereplők is aktívan részt vettek.
Ebből következik, hogy Trump és csapata érvei bizonyos mértékig megalapozottak. Valóban aggasztó, hogy Kína hajóépítési kapacitása már több mint kétszázszorosa az Egyesült Államokének, vagy hogy az amerikai ipar, és ezzel együtt a nemzetbiztonság is, jelentős mértékben függ más országok beszállítói láncaitól.
Az elnök véleményével ellentétben nem állja meg a helyét az a kijelentés, miszerint az Egyesült Államok szegény és kihasznált országgá degradálódott volna.
Az Egyesült Államok egy főre jutó GDP-je továbbra is kiemelkedően magas a világ nagy államai között. Az amerikai áruexport 2000 milliárd dolláros volumene szintén a második legnagyobb a globális piacon. Habár az ország 2024-re 1300 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet halmozott fel, ez a szám nem árnyékolja be a közel 300 milliárd dolláros szolgáltatás-export többletet. Érdekes módon Donald Trump figyelme leginkább az árukereskedelemre összpontosít, miközben az Egyesült Államok jelentős szolgáltatási többlete nem igazán hozza lázba. E tényekből az derül ki, hogy az országban rengeteg pénz kering, de ennek az eloszlása rendkívül igazságtalan. Ironikus, hogy a társadalmi elégedetlenségből fakadó feszültségeket éppen az a republikánus tábor tudta kihasználni, amely korábban a neoliberális gazdaságpolitika bevezetését szorgalmazta. Jelenlegi intézkedéseik, mint például a gazdagokat támogató adócsökkentések, tovább fokozzák az egyenlőtlenséget. Természetesen, hasonló jelenségeket más országokban is megfigyelhetünk.
Bessent teljesen őszintén kifejtette, hogy a vámoknak három alapvető célja rejlik: elsőként a költségvetési bevételek növelése, másodszor a külkereskedelmi egyensúlytalanságok helyreállítása, végül pedig tárgyalási eszközként való használatuk.
Nyilvánvaló, hogy a háttérben egy bonyolult stratégiai terv bontakozik ki, amely céljait tekintve szoros párhuzamot mutat a Biden-kormány politikájával. A fókusz pedig továbbra is Kína, mint a fő célpont.
Ha összehasonlítjuk az első Trump-adminisztráció kereskedelmi háborújának tapasztalatait, világossá válik, miért döntöttek a radikálisabb, szinte minden országot érintő vámok bevezetése mellett. Az első ciklus során, hiába igyekeztek csökkenteni a kínai importot, a gyártók ügyesen harmadik országokon keresztül folytatták az exportot. Ezen kívül Peking a később aláírt kereskedelmi megállapodás feltételeit sem tartotta be, így az amerikai külkereskedelmi deficit folyamatosan nőtt.
Bidenék a vámok helyett inkább szubvenciókra támaszkodtak, ami az amerikai államadósság szempontjából meglehetősen drága megoldásnak bizonyult. Ezzel szemben Trump idején a megközelítés az volt, hogy vámokat vetünk ki mindenkire, így a közvetítő államok szerepe jelentősen csökkent. Bár a vámok gyakorlatilag adóként működnek, mégis könnyebb eladni őket a MAGA szavazóknak, akik úgy érzik, hogy az Egyesült Államok végre megmutatja dominanciáját a világban. Azonban kérdéses, hogy meddig tartható fenn Trump támogatottsága, ha az átlag amerikai tőzsdéje zuhan, a nyugdíjmegtakarítások veszélybe kerülnek, és a rekordszámú infláció, valamint egy esetleges recesszió is fenyeget.
Kétséges, hogy az ipar valóban visszatérhet arra az Egyesült Államokba, ahol jelenleg a munkanélküliségi ráta történelmi mélységekben tanyázik, különösen úgy, hogy a bevándorlókat éppen most zárják ki a munkaerőpiacról. Az átlagos órabér elérte a 36 dollárt, míg Kína leggazdagabb régióiban mindössze 3,7 dollárt keresnek egy óráért. Bár a negyedik ipari forradalom, amely magában foglalja a robotizációt és az automatizálást, potenciálisan segíthet a helyzeten, ez nem fog drámaian több jól fizető munkalehetőséget teremtani az Egyesült Államokban, különösen a kevésbé képzett MAGA szavazók számára. Ráadásul ez a megoldás nem oldja meg az ellátási láncok szigorú követelményeit sem. Még ha a terv működhetne is, az megvalósulása évtizedekbe telhet, addig pedig nehéz időszakok várnak az amerikai gazdaságra.
Akik eddig elmerültek az olvasásban, valószínűleg azon töprengenek, hogy Trump vajon teljesen visszalép a vámok terén. A vámok csökkentése valóban elképzelhető, de a teljes hátrálás Kínával és más, az Egyesült Államok számára problémás országokkal kapcsolatban meglehetősen valószínűtlen. Főleg, ha a cél a globális egyensúlytalanság helyreállítása, ami máris elvezet minket Kínához.
A Népköztársaság jelenlegi ipari teljesítménye a világ termelésének körülbelül egyharmadát teszi ki, míg a globális fogyasztásból csupán 13-14 százalékot képvisel.
Az országban óriási mértékű túltermelés tapasztalható, és ahogy már korábban említettem, az elmúlt másfél évtized során ennek a helyzetnek a megváltoztatására tett kísérletek nem hoztak érdemi eredményt. Sőt, az utóbbi években a hangsúly még inkább az összeszerelő iparra és az exportnövelésre került. Ez a globális gazdasági egyensúly, ahol az Egyesült Államok a fogyasztó szerepét tölti be, míg Kína a termelés motorja, csak Washington kezében van, hogy helyreállítsa, amennyiben Peking nem hajlandó erre. De vajon milyen lépésekkel lehetne ezt a helyzetet megoldani?
Az optimális megoldás egy új, második Plaza Egyezmény lenne, amelyet már korábban MaR-a-Lago Megállapodás néven is emlegettek.
Azóta, hogy 1985-ben a világ gazdasági tája jelentős átalakulásokon ment keresztül, Kína hatalma és eltökéltsége gyökeresen eltér az akkori amerikai szövetségesek, mint Japán, Németország vagy az Egyesült Királyság hozzáállásától. Kína nem valószínű, hogy beleegyezne a dollár leértékelésébe, ami a jüan felértékelését vonná maga után, hiszen ez súlyosan veszélyeztetné saját gazdasági növekedési modelljét. A pénteki bejelentés szerint Kína már 34 százalékos vámokkal reagált az amerikai lépésekre, míg Washington hétfőn újabb 50 százalékos válaszlépést ígért.
Trump számára valószínűleg az marad a legkézenfekvőbb megoldás, hogy az Egyesült Államok gazdaságát átalakítja. Első lépésként a hazai fogyasztás, vagyis az amerikaiak életszínvonala csökkentése jöhet szóba, majd hosszabb távon a termelés növelésére fókuszálhat. A vámok mögött álló számítások esetleg nem a legmegbízhatóbbak? Kit érdekel ez? Az amerikai vezetés talán azt gondolja, hogy Kína majd megoldja a maga problémáit, ahogy tudja. Ha ez a stratégia miatt Peking egy túltermelési válságba, recesszióba kerül, és évtizedekre stagnál, az Washington számára kedvező forgatókönyv lehet. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a helyzet könnyen feszültséget szülhet a két nagyhatalom között, amit a globális közösség érdeke lenne elkerülni.
Ha Trumpék valóban az új Plaza Egyezmény megvalósítására törekednek, amely egykor körülbelül 50 százalékkal növelte a japán jen és a német márka értékét mindössze két év alatt, akkor Európa előtt komoly kihívások állhatnak a jövőben. Jelenleg számos vélemény fogalmazódik meg arról, hogy az Európai Uniónak érdemes lenne fokoznia a kapcsolatokat Kínával.
Peking nem kínálhat valós megoldást, mivel nem vásárlóként lép fel, hanem eladni kíván. Ezért strukturális szempontból nem tudja pótolni az amerikai piacot számunkra.
A nyolcvanas években a német gazdaság ügyesen reagált a márka felértékelődésére, jelentős hatékonyságnöveléssel kompenzálva a nehézségeket, míg Franciaország ebben a kihívásban már nem mutatott hasonló eredményeket. Ekkoriban a brit gazdaság átalakulóban volt, és már inkább a szolgáltatásokra épített, így kevésbé érintette érzékenyen az új piaci környezet. Jelenleg azonban kérdéses, hogy a technológiai szempontból némileg elmaradott, gyengélkedő Németország képes-e jelentős termelékenységnövelésre, miközben Magyarország évtizedek óta stagnál ezen a téren. Továbbá, a többi uniós gazdaság számára újabb kihívást jelenthet, ha a kereskedelmi háború a szolgáltatásokra is kiterjed, különösen abban az esetben, ha a vámok terén globális szinten is fokozódik a verseny.
Természetesen a kényszer hatalmas tényező, és az amerikai lépések révén új lehetőségek is kibontakozhatnak. Az EU hirtelen megbízható partnerként tűnik fel sok világ országa előtt, és bár az euró felértékelődése nem kedvez az exportnak, ha ezáltal a valuta tartalékvaluta státusza megerősödik, és több tőke áramlik az EU-ba, abból akár még nyereség is származhat. Ha ezt sikerülne összekapcsolni a német gazdasági vezetés szemléletváltásával, és növekedne az ország belső fogyasztása, az kedvezően hatna az EU-n belüli egyensúlytalanságok kezelésére. Mindazonáltal, ez a folyamat hosszú és nehéz strukturális átalakulásokkal jár, amelyeket a kiszolgáltatott és amúgy is instabil magyar gazdaság visel majd a legnehezebben. Akik Trump eltökéltségére alapoznak, azoknak érdemes lenne eladniuk dollár alapú eszközeiket, de nem forintban érdemes gondolkodniuk.
Amit azonban a Trump kormányzat láthatóan nem ért, hogy a valódi és hosszú távú megoldás nem a kínai vagy európai export mesterséges korlátozása lenne. Ugyanis semmi gond nem lenne a kínai elektromos autók kivitelével, ha az USA (és Európa!) tartotta volna a technológiai fölényét a Népköztársasággal szemben, és mi ma már mondjuk teleportokat, fluxuskondenzátorokat és csillaghajókat gyártanánk és adnánk el Kínának. Csakhogy ahelyett, hogy az elmúlt évtizedekben az USA-ba áramló iszonyatos összegekből megfelelő módon támogatták volna a (köz)oktatást és az innovációt, a pénz nagy része a gazdagok zsebében között ki. Most pedig Trump bezáratja az oktatási minisztériumot és egyetemeket csuklóztat.
Ehelyett egy komplexebb, a vámokat, szubvenciókat, iparpolitikai stratégiát és az oktatási-innovációs ökoszisztémát támogató környezetet kellene kialakítani belföldön, erősíteni a társadalmi redisztribúciót, és mindezt alátámasztani egy, a szövetségesekkel egyetértésben létrehozott új kereskedelmi és politikai közösséggel.
Bár vannak kezdeti gondolatok, amelyek ebbe az irányba mutatnak, erősen kétséges, hogy a multilateralizmust szívből elutasító Trump-tornádó után az EU, vagy bármely más egykori amerikai szövetséges újra képes lesz-e bízni a kapcsolatokban.
