Érzékeli, hogy elkerülhetetlen a fejét ért ütés, majd a hasát is meg fogja találni a csapás. Ám a nyomozó lábán...

Egy ólomkatona szeme előtt bontakozott ki a vészkorszak sötét valósága, ahogyan a gyilkosok árnyai körülötte táncoltak. Zoltán Gábor szavaival idézi fel ezt a rettenetes időszakot.

Tamást és Klárát az este sötétjében vitték ki a házból. A lámpafényben felfedték, ahogy a testvérek fegyvert fognak rájuk. A puskák csöve a csupasz hasukra, a mellükre, vagy épp a szemük közé irányult. Egymásra néztek, látták, ahogy a hideg vagy a félelem rázza őket. "Nekem könnyebb lesz," gondolta Tamás, és minden erejével azt kívánta, bárcsak édesanyja ne lenne ott, és ne kellene hallania a kiáltását. De azt mindenképpen hallania kellett, ahogy az udvaron és az emeleti ablakoknál tolongó zsidók szidalmazták és gyalázták őt.

Még ide is eljut a hang, ahogy a hóhér szavait zúgják a fák között: nyugodtan, fokozatosan!

Ha a világ körülöttem teljesen elhomályosul, a hallásom akkor is továbbra is él. Még ha a füleimet is betömöm puha kóccal, és semmi külsőt nem érzékelek, a belső hangok akkor is folyamatosan megszólalnak bennem. Remélem, hogy nem fognak a negyvennégy karácsonyeste kivégzett ember kínszenvedő kiáltásai visszhangozni a fejemben. Klára hangja, ahogy csak annyit kiált: "Csak a gyereket ne!", mélyen megérint. Szánom őket? Tisztelem Tamást? Vagy Klára családját? Az igazság az, hogy inkább irigylem őket. Hogyan lehetett az, hogy ők mindig a napfényes oldalon jártak? Miért voltak képesek olyan magabiztosan létezni Budapest, München, Bécs, Prága, Berlin és Párizs utcáin, az olasz falvak templomaitól egészen a római Szent Péter-bazilikáig? Ezek mind olyan helyek, amelyeket egy hozzám hasonló fiatalember legfeljebb csak a moziban csodálhat, ha jut is neki egy belépő. Közben viszont tudom, hogy te, bátor ólomkatona, valószínűleg nem is sejted, hogy mit tudok még.

Hogy van egy telek nálunk, a Tizenkettedik kerületben, a Városmajor-utcában, ami egész a Maros-utcáig lenyúlik, és arra a telekre emeletes bérházat építtetett a Magyar Nemzeti Bank egyik felügyelője, nem más, mint Klára nagybátyja, aki nem a művészetre, hanem a pénzügyekre szakosodva lett módfelett sikeres. Szerinted nem furcsa, hogy jönnek ezek a pereputtyok, ószeresként járják az utakat, állatbőröket és libatollat vásárolnak fel és adnak el mérsékelt haszonnal, aztán hipp-hopp, egy-két nemzedék alatt a Nemzeti Bank, a Szépművészeti Múzeum, a nemzeti intézmények csúcsára tornásszák föl magukat?! Miközben mi napszámosként gürizünk pont úgy, mint a nagyszüleink! Na jó, aki igyekszik, mint én, abból esetleg lehet műszerész. És legyen annyival boldog, fogja be a száját. Abban a városmajorutcai házban több Tizenkettedik kerületi nyilas testvér lakott fő- vagy albérlőként, ami azt jelenti, hogy zsidóknak fizettek a lakhatásért, zsidót gazdagítottak már azáltal, hogy meghúzták magukat valahol a magyar föld felszínén.

Argalás Gyula testvér, a Margitszigeti Ásványvízüzem kocsikísérője, egy különleges közösség tagja volt. Mellette dolgozott Bekker Kamill testvér, a nyugállományú honvéd szakaszvezető, aki mindig készen állt segíteni. Ott volt még Báró Diószeghy Györgyné testvérnő is, a Magyar Királyi Hadilevéltár tisztviselőnője, aki a papírmunkát mesterien végezte. Fábián Lajos testvér, a műszaki tisztviselő, szintén a csapat része volt, éppen úgy, mint Huszár Lajos, a gépkocsiszerelő, aki a járműveket mindig csúcsformában tartotta. Kéri Gerzson testvér, az Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ gépkocsivezetője, és Markolt Vilmos testvér, az asztalos, szintén hozzájárultak a közösség sikeréhez. Tátrai Dezső testvér, a pártszolgálatos, és jó cimborája, Szabó testvér, együtt építették a barátságot és a szolidaritást a csoporton belül.

Közben fontos megemlíteni, hogy a háztulajdonos felesége egész életében aktívan részt vett a politikai életben. A háború alatt a béke mellett érvelt, magát "pacifistának" nevezve, majd a háború befejeztével "feministává" vált, hiszen a nők jogaiért harcolt. Ami az édesanyámat és a húgomat illeti, ők sosem kérték senkitől, hogy az ő érdekeikért kiálljon, különösen nem egy bankár felesége, aki zsidó származású volt, és végképp nem úgy, hogy közben a társadalmi rend ellen is fellépett. Nem meglepő, hogy a legveszélyesebb magyar személyek listájára került, amely 1944. március 19-én a bevonuló német hatóságok kezébe került. Ennek következtében órákon belül begyűjtötték az összes "kártékony elemet". A Gestapo elvitte a feminista háziasszonyt is, azóta senki nem hallott róla. A német hatóságok gondoskodtak arról, hogy többé ne jelenthessen veszélyt. Hogy tisztelem-e Klára családjának képességeit? Ezt akarod tudni? Igen, tisztelem, de ez a tisztelet nem különbözik attól, amit a vadon élő farkasok és medvék iránt érzek.

Ezek a fenevadak rendkívüli pusztítást képesek végezni; erejük és ügyességük szinte félelmetes. Éppen ezért az emberiségnek minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy megszabaduljon tőlük. Igen, tudom, most éppen rajtam a sor, hogy én legyek az, akit kiirtsanak.

De itt van a húgom, és két hónappal az ostrom után világra jött a kislánya. Senki nem mer kezet emelni rájuk, senki nem kérdezi a húgomtól, hogy talán nem ő hívta-e a nyilasokat Kláráékra. Hiszen a bátyám odaveszett a fronton, és most úgy érzem, hogy én is el fogok tűnni. Milyen mértékek léteznek a világban! Egy egész családot mégsem irthatnak ki, még a bosszúálló zsidók sem. Téged most a tenyerembe fogadlak, és szorosan ölellek, mintha az utolsó szívverésem volna. Magamhoz vonzom a testem melegét, és velem együtt lassan kihűlsz. Velem együtt kerülsz a föld alá. Mindörökre.

*

Azt hiszi Rédli József, hogy megtarthatja Ólom Pált, és magával viheti a jeltelen sírba. Nem úgy lesz. A kezeit elöl kötözik össze, mert itt a Markóban így dolgoznak az ítélet-végrehajtók. Föl kell menni egy kis falépcsőn, annak legfelső fokán megállva megfordulni, a közönséggel szembe, és nekinyomják a fagerendának. Több hóhérsegéd van, az egyik lehajol, és a bokáit madzagolja össze, nem fáj, nem szoros.

A főhóhér, a Bogár, létrára mászik, gyorsan, és egy másik kötelet az álla alá igazít. Ettől ilyen gyors ez a módszer. Az elítélt engedi, mert tudja, hogy sokkal rosszabb lenne, ha ellenállna. Nem akar gyávának látszani, és úgyis legyőznék, csak fájdalmasan.

Kihúzzák alóla a lépcsőt, fent a Bogár megfogja a fejet, és ránt rajta egyet. Nem fulladozik. De az izmoknak nem parancsol. Görcsbe feszülnek, elernyednek. A kezek kinyílnak. Ólom Pál kiszabadul, a földre esik.

Lentről figyeli a történteket, ahogy az események kicsúsznak a kezei közül. Elöl, a tömeg zúgásában, Rédli ingét elszakítják, a szövet széthúzódik, mint a remény, amely egyre távolabbra vándorol. A mellkas immár mozdulatlan, mintha az élet minden jele kihunyt volna belőle. A közönség csalódottan morog, mintha ez a dráma is csupán egy újabb gyorsan elintézett esemény lenne. Egy orvos lép a helyszínre, határozottan, de mégis megfontoltan. A gumicső kinyúlik, feszül, ahogy a sztetoszkóp a szívtájékra kerül. Az orvos nem sieti el a vizsgálatot, hagyja, hogy a pillanat terhe nehezedjen rá, mintha minden másodperc számítana. Közben az írnok már régóta figyeli az óráját, tollal a kezében, és feljegyzi a halál pontos időpontját, mint aki tudja, hogy az élet végső perceit sosem lehet visszahozni.

Az orvos lyukas talpú cipőben van. Ahogy ellép a bitó elől, rátapos Ólomra. Észre sem veszi. Nem baj, ő nem kell hogy felfigyeljen rá. Behúzódik egy résbe.

Ólom már jól tudja, hogyan kell elrejtőzni, és miként hívhatja fel magára a figyelmet. Esténként, amikor a seprűk zaja betölti az udvart, hagyja, hogy a seprű kicsit megmozgassa őt. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy a lefolyó irányába induljon, és fejest ugrjon a csatornába. A kanális mentén elérhetné a Dunát, ahol találkozhatna egy halával, aki talán elnyelné őt, majd a túloldalon kiöklendezné a testét, hogy aztán újra a csatornán keresztül visszajusson a bajvívó utcai házba.

Óriási patkányok kószálnak a mélyben, és egyikük mohón elkap egy falatot. Mostanában sokan arról suttognak, hogy a patkányok birodalmában nem csupán ólomkatonák lézengenek, hanem valóságos harcosok is. Néhány héttel Tamásék brutális meggyilkolása után a körbezárt vár falai között a kanális mentén menekült el a német és magyar vezérkar, miközben odafent az utcákon a csapatokat az orosz géppuskák tüzébe terelték.

Csakhogy Ólom tisztában van vele, hogy hiába minden, a ház állhat még, és a lakás is meglehet, Klára és Tamás nincs ott. Az ólomkatonák, a társai, azok ott lehetnek, közéjük állhatna ismét, na de minek, ha más gyerek vezényli a csatákat, nem Tamás?

Ő már nem a harci mezők hősies katonája, hanem egy éles eszű detektív, aki egy bonyolult ügy nyomozásába merült. A rejtély még mindig kibogozásra vár, és minden nyom csak egy újabb kérdést vet fel.

Az egyik söprögető fogoly észrevétlenül megmutatkozik, és a férfi szeme azonnal megakad rajta. Gyors mozdulattal lehajol, mint aki titkos kincset fedez fel, és ügyesen a zsebébe rejti. Magánál tartja, és szívében azt a boldog illúziót táplálja, hogy ez a fogoly most már az övé, hogy van valaki, akihez tartozik. Hadd higgye! Rédli is így gondolkodott, amikor fogságba került. Az ólom súlya pedig végigjárja a kezeket, cellákat, kihallgatószobákat, mint egy baljós árny, amely sosem hagyja el az embert.

Ott van, amikor Schnitzer Antalt kihallgatja a nyomozó. Nem mintha sok öröme telne benne: tehetetlenül figyelve a botcsinálta detektív ügyetlenkedését, Ólom a kínok kínjait állja ki. A viaszfehér bőrű fiatalember bankban dolgozott korábban, jelentősnek a legkevésbé sem mondható pozícióban, míg a zsidótörvények miatt lapátra nem került. Túlélve a túlélendőket, jelentkezett az egyik pártba. A rendőrségnél sok volt az üresedés, pártja ott szerzett neki állást. Már a nyilasok miatt is szorultak ki vagy távoztak rendőrtisztek, a háború folytán odaveszett vagy kiment az országból még több. Másokat pedig kidobtak azzal, hogy kompromittálódtak. Amiben volt igazság, a legtöbben kiszolgálták a németeket és nyilasokat, de olyanokat is kitettek, akik tiszták maradtak.

Persze ahhoz, hogy egy elfogott nyilast kikérdezzünk, és odafigyeljünk a válaszaira, még nem kell egy Einstein Albertnek vagy Szent-Györgyi Albertnek lennünk.

Akinek nem jelentett problémát a hosszú, bonyolult számsorok értelmezése, az miért ne boldogulna egy jelentéktelen politikai bűnöző ügyében? Igazán különös lenne, ha éppen Ólom Pál akadna el a kérdésen, hogy egy banki fiatalember kihallgatja Schnitzer Antalt!

Egy apró termetű, fáradt tekintetű férfit vezetnek be, akinek a ruházata mindent elmond a körülményeiről: az ingje és a nadrágja már jócskán megviselt, foltokkal teli. Arcának színe szürkére vált, borostája sűrű, és az orrán, valamint a homlokán friss sebek éktelenkednek, mintha már többször is találkozott volna az erőszakos helyzetekkel. A detektív a kisasszonyhoz fordul, és higgadtan, mégis határozottan diktálja a szükséges információkat, miközben a fogvatartottra pillant. Olyan érzése van az embernek, mintha valóban érdeklődne a másik sorsa iránt, és ezt a megértést sugalló hangon mondja:

Hát, miért is került sor a följelentésre, kedves Schnitzer Antal? Mi a véleményed erről?

Schnitzer megvonja a vállát. Egyik ember följelenti a másikát. Így megy ez, kérem tisztelettel. A kisember nem tud elbújni, hova bújjék? Hát behozzák, ahogy engemet. Itt vagyok. Lehet velem szórakozni.

A detektív lassan felemeli a gumibotját, habár a szívében kavarognak a kétségek, hogy valóban elérkezett-e az idő a cselekvésre. A gépírókisasszonyra vetett pillantása nem nyújt megnyugtató választ; ő is csak friss tagja a rendőrségnek, tele lelkesedéssel, de tapasztalat híján. Az a vágy hajtja, hogy valami jót tegyen a világért, de nem azzal a szándékkal, hogy mindent felforgasson. Elég lenne neki, ha az életét úgy élhetné, hogy a piacon, bevásárlás közben nem kéne nyilasokkal egy sorban állnia. Csak annyira vágyik, hogy ne hallja azt az ismerős, gyűlölt hangot, amely a múlt sötét árnyait idézi fel benne; a hangot, ami a gúnyolódás és gyalázkodás éveiből maradt meg, amikor őt, a nemzetidegent, orosz- és angolbarátot, zsidót megbélyegezték.

A gépírókisasszony szemei a szorongás és kíváncsiság határvonalán egyensúlyoznak, miközben figyeli, ahogyan Schnitzer Antal a gumibot mozdulatainak ritmusát követi. Bármennyire is próbál távol tartani magát a látottaktól, a figyelme visszatér, mint egy mágnes, arra az eseményre, amit elkerülni szeretne. Vajon vágyik-e arra, hogy a szeme láttára sújtson le a büntetés? Hiszen az a férfi, akit ezen a feszültséggel teli estén lát, még mindig csak egy ismeretlen figura a számára, akinek sorsa mások kezében van. Nem, nem akarja, hogy a verés megtörténjen, hogy a levegőben fájdalom és félelem lebegjen, és ne lássa, amint fogak repednek ki, és vér csöpög a padlóra. A gépírókisasszony elhatározása világos: nem kívánja, hogy a brutalitás árnyéka vetüljön a helyiségre, legalábbis most még nem. Ólom megfigyelése szerint ez a gondolat fogalmazódik meg benne, és a detektív, aki egyre inkább elmerül a saját döntéseiben, egyelőre nem nyúl a gumibothoz. Az érzelmek és a feszültség szövevénye bonyolult, de a gépírókisasszony reméli, hogy még van idő a szavakra, a kérdésekre, mielőtt a cselekvés ideje elérkezne.

Doh- és füstszag lebeg a levegőben, miközben Schnitzer ott ül, mint egy sarokba szorított vadállat. A bankfiúból lett detektív, aki bátorságát összeszedve közelebb merészkedik, szinte fizikailag érzi a levegőben vibráló feszültséget. Az inas testéből szállongó pára olyan nyomasztó, hogy a férfi szája félig nyitva marad, lélegzete kapkodó, mintha minden egyes légvétellel az életéért küzdene. Az alakja cseppet sem impozáns, de a sarokba szorított állatok kiszámíthatatlanok, és ilyenkor a legveszélyesebb formájukat mutatják. Szerencsére a szoba ablaka rácsos, így a menekülés vagy akár az öngyilkosság gondolata is elillan a levegőből, mint egy kósza álom. Ezt mind a detektív, mind az őrizetes, sőt még a gépírókisasszony is jól tudja; mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a helyzet szorító, de a keretek egyelőre biztonságot nyújtanak.

A foglyok rendszeresen ugranak ki a kapitányságok és bíróságok ablakain, vagy vetik magukat a függőfolyosók korlátjain. Néha nem önkéntes döntésük következménye a zuhanás, ami tragikus véget érhet számukra. Előfordul, hogy a dühödt vallatók kegyetlen ütései zárják le a kilátástalan kihallgatásokat, vagy az ügyben érintett tanúk ragadják magukhoz az igazságszolgáltatás irányítását.

Az őrizetes torkában sűrű, ragacsos hurut gyülemlik, lélegzetvételre alig képes, a köhögés elfojtása már lehetetlen feladat, erőteljesen kifakad, egyenesen a detektív tekintetébe. Majd hirtelen összerándul, és előre bukik.

Odacsap a gumibot, a fület éri. Elengedi magát a detektív, üti még. Nem veszélyes: felkarra, vállra mennek az ütések.

De mégis meginog, és a földre zuhant Schnitzer. Itt legalább van lehetősége köhögni egy kicsit.

Ólom súlya nehezedik rá, hiszen már a rúgásokra várakozik. Érezni véli, hogy hamarosan fejét találja el egy erős ütés, majd a hasát is megcsapja a fájdalom. De a detektív lábán nem csizma, és nem is bakancs, hanem elegáns félcipő. Ez talán csökkenti a rúgások erejét, de cserébe a cipő éles orra mégis mélyen belevághat a bőrbe. Schnitzer lehunyja a szemét, próbálva elkerülni a közelgő fájdalmat. Ám mivel a várva várt rúgások nem érkeznek, végül kinyitja a szemét. Hol vannak azok a lábak? Sehol sem látja őket.