Öröm és öröm, mint két ragyogó csillag az éjszakai égen, melyek fénye minden szívben melegséget és boldogságot gyújt. Az öröm pillanatai olyanok, mint a szellő simogatása egy nyári napon, vagy a nevetés, amely összeköti az embereket. Kétféle öröm létezik:
Sullivan meccsét figyeltem a laptopom képernyőjén, hiszen a zseniális játékának mindig van egy különleges varázsa, ami feldobja a hangulatomat. Közben eszembe jutott, hogy ideje utánajárnom, ki nyerte el idén az irodalmi Nobel-díjat. Az izgatottság olyannyira magával ragadott, hogy máris rohantam a nejemhez, hogy megosszam vele ezt a remek hírt. Nehezen megmondható, hogy ilyenkor az olvasó vagy az író öröme dominál bennem, mintha a kettő szoros szimbiózisban létezne. Az is érdekes, hogy a torkomat marcangoló fájdalom miatt nem tudtam megszólalni, így az öröm átélésének intimitása csak az enyém maradt, senkinek nem kellett elmagyaráznom, mit érzek.
Emlékszem, régen mindig az anyámat ijesztgettem azzal a Krasznahorkai-mondattal, ami az egész könyvet átszövi. Ő másféle olvasmányokat részesített előnyben, míg én más irányba kalandoztam. Az idő múlásával azonban egyfajta közeledés kezdett érződni a két világ között. Egyre inkább értékelem azokat az írókat, akik a lehető legegyszerűbben, mégis hatékonyan képesek kifejezni magukat, legyen szó Moa Herngrenről vagy akár Camusról. Krasznahorkai viszont mindig is egy külön polcon állt a bonyolultságával. Az ő „egyszerűsége” ugyanis egy paradoxon: egy olyan összetett, minden részletében átgondolt világ, amely a magasztos témák ellenére is nagyon is emberi és földhözragadt. A legutóbbi regényében például olyan természetességgel jelenik meg a krumplis tészta és a kotyogó, mintha csak Tar Sándor írásainak világában járnánk. Valójában pedig mindig ott vagyunk, az elesettek között.
Amúgy micsoda generáció ez! Kezdődött Kertésszel, de a legkevésbé sem lepődtünk volna meg, ha a nemzetközi porondon is otthonosan mozgó Esterházyt vagy Nádast ünnepeltük volna az elmúlt években Nobel-díjasként, ha a szerencse (vagy a svéd akadémikusok szempontjai) másként dönt, és akkor még nem beszéltünk az olyan különleges életműről sem, amilyet Bodor Ádám tudhat maga mögött, akinek szintén nem kell a szomszédba mennie az apokaliptikus terror költői ábrázolásáért. És most Krasznahorkai. Azt hiszem, nem csupán olvasóként, de egyszerű szemlélődőként (nézdegélőként, ha már EP) is öröm a kortársuknak tudhatni magunkat.
Az meg külön öröm, hogy az elmúlt évek kitérői után, amikor úgymond az irodalom szűkösebb értelmezését próbálták a dal (Bob Dylan) és a lehető legigényesebb újságírás (Szvetlana Alekszijevics megrázó riportkönyvei) felé kitolni, most a szó szoros értelmében vett szépirodalom győzedelmeskedett. Abból is az a fajta, ami ellenáll a felületes olvasásnak, amit többnyire "nehézkesnek" és "nyomasztónak" szoktak bélyegezni, holott csak elmélyedést kíván, lassabb és megértőbb befogadást. Türelmet és kíváncsiságot, amit aztán többszörösen meghálál.
Krasznahorkai legkiemelkedőbb művei arra figyelmeztetnek minket, hogy a művészet gyakran nem csupán élvezet, hanem kemény küzdelem is. Nem minden alkotás tárja elénk a mélyebb rétegeihez vezető kulcsokat, és bármennyire is felgyorsul a világ körülöttünk, a valódi megértéshez időre van szükség. A Magvető kiadó érdeme, hogy ezekhez a különleges ízvilágú regényekhez megtalálta a tökéletes külsőt: ez a karcsú, hosszúkás és légies forma igazán illik hozzájuk. Ezért Krasznahorkai sohasem válik "népszerű" íróvá, ahogyan Tarr Béla sem a tömegeknek szóló filmes alkotó.
Igen, most tényleg jó magyarnak lenni, otthon és idegenben is. Mert a kettő most valahogy ugyanaz egy hosszú és kivételes pillanatig: ez az ő nagy érdemük.
