Papp Sándor Zsigmond: A hízás örömei című műve egy különleges utazásra invitálja az olvasót, ahol a test és lélek harmonikus kapcsolatának felfedezése áll a középpontban. Az írásban a hízás nem csupán fizikai változás, hanem egyfajta ünneplés is, amely so

Valójában akkor ragyogott fel a tekintetem, amikor hallottam, hogy azonnal fel kellene függesztenem a fogyókúrámat.
Már másfél hete küzdöttem az étrendem átalakításával, próbálva a mindig csábító szénhidrátok és gazdag keményítők világából a szerényebb zöldségek és gyümölcsök felé terelni az irányt. Kalóriatáblázatokkal a kezemben merengtem, hogy bulgurral vagy jázminrizzsel tálaljam a grillezett csirkemellet. Aki már megtette ezt az utat, tudja, hogy az első egy-két hét a legnehezebb, amikor a testem lassan kezd alkalmazkodni, és végre beletörődik abba, hogy a változás valójában jótékony hatású. Az agyam pedig, mint egy makacs gyerek, az utolsó pillanatig ellenáll, követelve a régi kedvenceket, mint a palacsinta és a diós metélt.
Szegény nejem már hónapok óta rágta a fülem, hogy ez így nem mehet tovább, lassan benevezhetnék egy Micimackó-hasonmás versenyre (nem ilyen választékosan mondta, de ez volt a lényeg). És már majdnem sikerült száz kiló alá verekednem magam, amikor közölték, hogy ennek vége. Az első reakcióm az volt, hogy most azonnal megölelem az orvosnőt, de az a minimum, hogy küldök neki egy csokor virágot, mert valami odabent nem akart tudomást venni a mondat második feléről, miszerint: amúgy is fogyni fogok, ha tetszik, ha nem.
Mindez a biopszia után nyert igazán értelmet. Szegény, megviselt torkom és a nyelvgyököm (ki gondolta volna, hogy ilyen testrészem is van) most már minden egyes nyelést megakadályoz, ellehetetleníti a legegyszerűbb falat lenyelését, mintha feljelentést is tenne ellene, még akkor is, ha a torkom feletti rész már a kimerültségtől szédelgő éhségtől szenved. Alig telt el egy hét, és máris hét kilóval könnyebb lettem, amit néhány héttel ezelőtt még pezsgővel ünnepeltem volna. És még igazából el sem kezdődött a nagy összecsapás. Olyan ez, mintha egy labdátlan edzés során sérülnék meg a várva várt meccs előtt. Tragikomikus, vagy inkább komikus tragédia.
A sugárterápiával foglalkozó orvos egyértelművé tette, hogy ha tíz százaléknál többet veszítek a súlyomból, azzal a felépülésemet lassítom, és teszem kockára. Majd három órán keresztül (tényleg, nem költői túlzás) ecsetelte a kezelés lehetséges mellékhatásait a biztosan jelentkezőktől a csak ritkán előfordulókig. Én egyre jobban mentem össze a széken, és már kínomban is fogytam, ahogy a nyelés várható nehézségeiről beszélt, ahogy majd a pürétől lassan, de biztosan eljutunk a szinte csak folyékonyan fogyasztható tubusokig, a kalóriadús űrhajóskajáig. És annak érdekében, hogy miközben válogatott eszközökkel küzdök a rákom ellen, ne fulladjak meg mintegy mellékesen, logopédussal fogom átvenni a nyelési gyakorlatokat. (Máris eszembe jutottak a gyerekkori logopédusi órák, amikor a dadogásomat próbáltuk kordában tartani, és ahol még az éneklésre is rávettek, amit pedig elképzelni sem tudtam. Néha egészen biztos vagyok benne, hogy a sorsnak van humora, még ha nem is minden poénján nevetek szívből.)
Egy szó mint száz, most éppen hízókúrán vagyok. Nutellát falatozom, tepertőkrémmel és szalonnával dúsított krumplipürével kényeztetem magam, mindezt pedig tejszínes csokipudinggal locsolom meg. Már ha le tudom gyűrni mindezt. Az orvos szavaival élve, most nincs olyan mennyiségű cukor, ami nagyobb kárt okozna a kezelés megkezdéséig, mint a fogyás. Ez egy igazi zenei élmény az agyam számára, amely már elhatározta, hogy amolyan Rimbaud-i szellemiséggel éli ki a "carpe diem" életérzést. Mert az alternatívákra (gyomorszondák és hasonlók) még csak gondolni sem szeretnék.
És ha csupán a nyelés nehézsége lenne a probléma! Szinte biztos vagyok benne, hogy az ízlelés öröme is el fog tűnni, és csak hetek múlva térhet vissza, miután a kezelés véget ér. Már most is a keserű ízeket keresem, mert azt szívesen fogadnám, míg a tonik vagy a grépfrút élvezetét sosem tudtam megérteni. Az édes és sós ízekhez viszont ragaszkodom, akár a körmeim szakadtáig; a savanyúval talán még tudok alkudni. Az umami titokzatos ízét is szeretném megőrizni, ami a paradicsomban és a halakban rejlik, és ami az ázsiai konyha varázslatos alapja. Remélem, sikerül valahogy kiharcolnom ezt. Addig is, a legnehezebb pillanatokban, nyál és ízek nélkül, gyulladt szájjal kell megélnem a nyelés kínját, naponta többször is, hogy végül újra rátaláljak önmagamra. Dante, ha tudna erről a szenvedésről, vajon kinek a sorsára bízta volna ezt a diszkrét kínzást a pokol mélységeiben?
De hát az alternatíva még inkább elriasztó. Az igazi kihívás nem csupán az, hogy nem lehet alkudozni, halogatni vagy kibúvókat keresni, hanem hogy valami arra tanít, mennyire értékesek az élet apró, szinte észrevétlen részletei. Mostanáig fel sem tűnt, mennyit is nyelek le naponta – és nem csupán étkezés közben. Cseppet sem átvitt értelemben. Milyen különleges érzés egy pohár vizet inni, anélkül, hogy bármiféle grimaszt vágjak. Talán éppen az a baj, ha a jódolgunkban elfeledkezünk arról, hogy ezek az apró örömök milyen gazdagítják akár egyetlen óránkat is. Én sokáig természetesnek és magától értetődőnek tartottam mindent, mint ami csak úgy van, és kész. Sőt, biztos voltam benne, hogy ez így is marad. Soha nem gondoltam arra, hogy felül kellene vizsgálni ezt a mindennapi, észrevétlen fensőbbséget, a sérthetetlenség illúzióját. Most viszont tanulok. Rengeteg tantárgy vár rám, és jó lenne mindegyikből átmenni. Kiérdemelni a folytatást. Ahogy majd nem túl vékonyan, de nem is Micimackóként, koccintok az élet gazdag egyszerűségére.