Nyolc különös figura szállt meg egy plázában, és négy hosszú évig senki sem tudott róluk.

Nyolc amerikai művész egy rejtett zugot talált egy hatalmas bevásárlóközpont mélyén, ahol saját titkos otthont alakítottak ki. Négy éven át sikeresen titokban tartották, noha folyamatosan járták a teret, mindig maguknál tartva egy bolti számlát a biztonság kedvéért. Ez az akció egyszerre volt tiltakozás, művészi kísérlet és izgalmas kaland, amelyből végül egy filmet is készítettek.

A 2000-es évek hajnalán, Providence városában, Rhode Island állam szívében nyitotta meg kapuit a Providence Place bevásárlóközpont, amely büszkén hirdette, hogy itt mindent megtalálhatunk, amire a boldogságunkhoz szükség van. A hirdetésben egy nő vágyakozva szemléli a plázát, miközben azt kiáltja, hogy bárcsak benne élhetne. Ekkor Adriana Valdez Young és férje, Michael Townsend elhatározták, hogy valóra váltják ezt az álmot, és beköltöznek a központ falai közé. Jeremy Workman "Secret Mall Apartment" című filmje ezt a négy éven át tartó szokatlan kalandot mutatja be, amely már elérhető a mozivásznakon Amerikában. A művészek nem csupán a felfedezés örömét keresték, hanem egyben tiltakozni is kívántak a pláza megépítése ellen, amelyről senki nem kérdezte meg a helyi közösséget, és a dzsentrifikáció mindennapos jelensége ellen is felemelték szavukat.

A dzsentrifikáció jelensége a nagyvárosok dinamikus fejlődésének egyik érdekes következménye, amely során a városi területek lakossági összetétele jelentős változásokon megy keresztül. Hazánkban is gyakran találkozunk ezzel a folyamattal, hiszen a nagyobb városok belső kerületei általában a jómódúbb társadalmi rétegek vonzáskörébe kerülnek, míg a kevésbé tehetős lakosok a külvárosok irányába kényszerülnek távozni. Előfordul, hogy egy-egy kerület népszerűsége hirtelen megnő, és a helyi közösségek, különösen a hátrányos helyzetűek, kénytelenek elhagyni otthonaikat az ingatlanárak drámai emelkedése miatt – mint ahogy azt például a budapesti VIII. kerület esetében is láthatjuk az utóbbi években. A tengeren túlon a helyzet más megvilágításba kerül, hiszen az amerikai városok központjai gyakran spontán módon gettósodnak. Évtizedekkel ezelőtt a középosztály egyre inkább a kertvárosokba költözött, hogy így valósíthassa meg álmait, míg a belvárosokban a szegényebb, támogatásokra szoruló társadalmi csoportok maradtak. E folyamatok különböző formái és következményei világosan mutatják, hogy a városi élet nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és kulturális szempontból is folyamatosan alakul.

A nyolcvanas évek végén Providence vezetői elhatározták, hogy új életet lehelnek a város szívébe, amelyet unalmasnak és szegényesnek ítéltek. Ennek érdekében felépítették a Providence Place bevásárlóközpontot, amely a felsőkategóriás boltok, mozik és más szórakozási lehetőségek otthonává vált, remélve, hogy ezzel fellendítik a helyi gazdaságot. Azonban a megvalósításhoz egy pezsgő közösségi tér, a Fort Thunder néven ismert régi gyárépület eltüntetésére volt szükség. Ez a helyszín sokak számára a zenés események, kreatív játszóházak és művészeti projektek találkozóhelye volt. Az épület lebontása azonban nem a közösség véleménye vagy kérdése alapján történt; a döntést a pénzes befektetők hozták meg, figyelmen kívül hagyva a helyi lakosok érzéseit és igényeit.

Az ingatlanpiac persze hirtelen pezsegni kezdett a környéken, új tervek megvalósításába kezdtek a befektetők, egy nyolc amerikai művészből álló csoport pedig némi bosszútól is vezérelve falakat felhúzva készítette vackát a pláza mozija alatt, a parkoló mellett. A barátok együtt cipelték a parkolóház lépcsőházában és a vészkijáratokon keresztül a kanapékat, étkezőasztalt, antik szekrényt, szőnyegeket, gofrisütőt és PlayStationt is. A labirintusszerű földalatti folyosók és vészkijáratok segítették őket a fű alatti munkában.

Most azt pletykálják, hogy a riasztó be-be kapcsolt, amikor a cuccaikat hozták be, de végül semmi szokatlan nem történt. Csak megvárták, amíg a hangos jelzés elhallgat, és aztán folytatták a csempészetet. A pláza élelmiszerboltjában vásároltak, hogy mindig legyen náluk blokk, ha esetleg megállítanák őket.

Bár természetes fény híján a lak nem épp egy kertes házra hasonlított, Valdez erről úgy nyilatkozott a róluk forgatott és nemrég bemutatásra került dokumentumfilmben, hogy:

Ott valóban kellemes nyugalom lengte körül a teret, habár a környezet kissé börtönszerű hatást keltett.

Főleg találkozóhelyként használták a lakást, hogy ötleteljenek és különféle művészeti installációkat tervezzenek, az egyik itt fogant tervük volt a New York-i portréprojekt, amely a szeptember 11-i áldozatok tiszteletére készült. Öt évvel a támadás után Townsendék 490 életnagyságú sziluettportrét készítettek az áldozatokról festőszalag segítségével. Manhattan-szerte láthatóak voltak házfalakon, de volt a titkos vacok falán is.

A titkos sarok inkább műhelyként funkcionált, semmint hogy valaha is otthonként szolgált volna. Azonban négy év elteltével a biztonsági őrök rábukkantak a rejtőzködőkre, és a hírek szerint a csoporttársak is gyanakodni kezdtek, mivel a lakásban egyre több tárgy tűnt el. Olyan értékek, mint a fotóalbumok és a PlayStation konzol, mind nyomtalanul eltűntek.

A nyolc alapító ezért úgy döntött, csak az esti órákban keresik fel a lakást, nehogy elkapják őket. Egy nap azonban Townsend megszegte a szabályt, mert meg akarta mutatni a rejtekhelyet egy barátjának, de miután bementek, a biztonságiak rájuk törtek és elkapták őket. Egy életre kitiltották őket a bevásárlóközpontból, a lakást pedig végleg lezárták.

A tilalom feloldására végre sor került, miután Townsend részt vett a Secret Mall Apartment című film vetítésén a bevásárlóközpontban. Az egykori kis lakás, amely mostanra teljesen üresen áll, börtönné változott, miután a hatóságok befalazták. Most, hogy elkészült a történetükről szóló dokumentumfilm, a bemutatót a plázában rendezték meg, ahol a nyolc lázadó művészt is meghívták az eseményre.