A tanárnak nem szabad úgy belépnie a terembe az óra kezdetén, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerekek érzelmi igényeit.

T. Krisztina, egy 12. osztályos kereskedelmi szakközépiskolás diák, aki intelligens és tehetséges, ám az utóbbi időben a teljesítménye jelentősen csökkent. Amikor belépett az iskolába, 4-es átlaggal indult, de sajnos azóta a helyzete romlott, hiszen a félévi értékeléskor már három tantárgyból is megbukott. A problémák a 10. osztály végén kezdődtek, amikor egyre gyakrabban hiányzott az órákról, sokszor igazolatlanul. Viselkedése is megváltozott: flegmatikus, szemtelen és nemtörődöm lett. Előfordult, hogy önkényesen elhagyta az órát, és ha számonkérték, csak vállat vont. Szülei elváltak, és jelenleg az édesanyjával él, aki a többszöri megkeresések ellenére sem reagált az iskola aggodalmaira.

"Marcsi 17 éves szakközépiskolás lány, aki az iskola befejezése után cukrászként szeretne dolgozni. Egy közeli faluból érkezett az iskolába. Kicsi kertes házuk van, kétszobás, ahol hatan élnek. Édesanyja varrónő, édesapja gyári munkás. A családjáról nem szeret beszélni, csak annyit árult el, hogy nagyobbik bátyja sok olyan dolgot tett, ami miatt szégyenkeznek, és sokat szenvednek a szülei. Marcsi szeret sportolni, olvasni és zenét hallgatni, énekelni. Egy együttessel szokott alkalmanként rendezvényeken énekelni. Az ezért kapott kis fizetésével hozzájárul a család kiadásaihoz. Szeret iskolába járni, mert rengeteg barátja van, akikkel sokat lógnak együtt. Tanulmányi eredménye közepes. Az elméleti tárgyakat nem szereti, csak a gyakorlatot. Kreatív és segítőkész, de kevés szorgalommal rendelkezik, és nincs elég kitartása a dolgokhoz." (Másoddiplomás képzésben részt vevő tanár)

A fenti két idézet Földes Petra „A bizalom tere” című, pedagógusoknak szánt szemléletformáló művében található, és két tanár diákjaikról alkotott véleményét tükrözi. Az első megközelítés csupán az iskolai teljesítmény alapján ítéli meg a gyereket, teljesen figyelmen kívül hagyva az egyéni emberi dimenziót. Ezzel szemben a második jellemzés sokkal inkább összhangban áll azzal a szemlélettel, amelyet a pedagógusoknak érdemes képviselniük: a diákokat komplex, érző lényekként kellene szemlélniük, akiknek nem csupán a tanulmányi eredményeik vagy viselkedésük határozza meg értéküket. Földes Petra könyve ezt a szemléletet járja körül, hangsúlyozva, hogy az iskolák nem csupán a tananyag átadásának helyszínei, hanem olyan közösségi terek, ahol a bizalom és a biztonság alapvető fontosságú.

Cikksorozatunkban arra a sürgető kérdésre fókuszálunk, hogy miként maradnak le a magyar oktatási rendszerben azok a gyermekek, akik nem tudják lépést tartani a gyors tempóval, és akik érzelmi nehézségekkel, valamint traumákkal küzdenek. Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet erre a fontos problémára, miközben bemutatjuk azokat a civil kezdeményezéseket és innovatív megoldásokat, mint például az Arany Iránytű program vagy a Pressley Ridge Alapítvány tevékenységei. Ezek a szervezetek elkötelezettek amellett, hogy támogassák a hátrányos helyzetű, sokszor kudarcokkal terhelt gyerekek fejlődését és jólétét.

Földes Petrával folytatott beszélgetésünk középpontjában az állt, hogy az iskola mennyire nem tölti be a közösségi találkozási hely szerepét, és hogy az érzelmi nevelés mennyire háttérbe szorul a tananyag rovására. Petrával arra kerestük a választ, hogyan lehetne átalakítani a tanulási környezetet, hogy az ne csupán tudás átadására, hanem a diákok érzelmi és szociális fejlődésére is nagyobb hangsúlyt fektessen.

Persze, szívesen mesélek magamról egy kicsit! Tanári végzettséggel rendelkezem, ami nemcsak szakmai tudást, hanem egyfajta szenvedélyt is jelent számomra. Az oktatás számomra mindig is fontos volt, mert hiszek abban, hogy a tudás átadása és a fiatalok inspirálása kulcsfontosságú a jövőnk szempontjából. Emellett érdekel a különböző tanulási módszerek és a kreatív oktatási formák, így mindig keresem az új lehetőségeket, hogy még hatékonyabbá tegyem a tanítást. Szabadidőmben szeretek olvasni, kirándulni, és új kultúrákat felfedezni, ami szintén gazdagítja a tanári pályafutásomat.

Igen, tanítottam középiskolában matektanárként, most felnőttképzésben mentálhigiéniét tanítok. A mentálhigiénét tanárként végeztem el, mert azt vettem észre, hogy folyamatosan a nehézségekkel küzdő gyerekek kapcsolódtak hozzám, és azt éreztem egyre inkább, hogy velük van dolgom.

Miért éppen hozzád vonzódtak ezek a gyerekek? A matektanároktól általában a diákok inkább távolságot tartanak, hiszen a matematika sokak számára ijesztő tantárgy. Talán azért éreznek bizalmat, mert megmutattad nekik, hogy a számok és formák világa nem csak száraz, hanem izgalmas és érthető is? Vagy lehet, hogy a megközelítésed, a türelmed és a kreativitásod segített nekik áttörni a félelmeiket?

A matematikát közel vinni a gyerekekhez már önmagában nagyon nehéz feladat, de nem akartam a matematika tekintélyén keresztüli tanári szerepvállalást. Valószínűleg már magában az, hogy nem szigorú matektanárként jelentem meg, egyfajta empátiát tükrözhetett, és kinyitott egy ajtót feléjük. Ez az ajtó engem sokkal jobban érdekelt, mint a matematikatanítás. Ezért szép lassan elkanyarodtam ebbe az irányba, tanítottam a Zöld Kakas Líceum Mentálhigiénés Szakgimnáziumban még matektanárként, de rövid időn belül az iskola szervezetfejlesztője és mentálhigiénés támogatója lettem. Most a felnőttképzésben pedagógiai asszisztenseket tanítok erre a szemléletre.

Mi ez a szemlélet, és miért írtad a könyvet?

Szeretném, ha mindannyian észrevennénk, mennyire alapvetően a társas kapcsolatokra épül a pedagógiai munka. Úgy érzem, hogy gyakran a tananyag tartalmával foglalkozunk, ami természetesen fontos, főleg a kultúraközvetítés szempontjából. De közben hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a pedagógiai tevékenység valójában emberek közötti találkozások sorozata. Meggyőződésem, hogy ha ezt a dimenziót nem vesszük figyelembe, nem lehet igazán hatékonyan tanítani; a tartalomról való diskurzus is üres marad, hiszen ha nem zajlik a kölcsönhatás, akkor az a kedvező légkör sem alakulhat ki, amelyben a kultúrák közvetítése valóban értelmet nyerhet.

Az oktatási rendszerben számos kihívás merül fel, amelyek mind a diákok, mind a tanárok számára nehézségeket okoznak. Az egyik legnagyobb probléma a túlzott standardizáció, amely gyakran figyelmen kívül hagyja a diákok egyéni szükségleteit és képességeit. A tananyag merevsége és az egyforma megközelítések nem teszik lehetővé, hogy a diákok saját érdeklődésük szerint fejlődjenek. Emellett a tanárok túlterheltsége is jelentős gondot jelent, hiszen sok esetben nem kapják meg a szükséges támogatást ahhoz, hogy hatékonyan végezhessék munkájukat. A pedagógiai innovációk hiánya, valamint a tanárok folyamatos szakmai fejlődésének elhanyagolása hozzájárul ahhoz, hogy a rendszer nem tud lépést tartani a gyorsan változó világgal. A könyv írása során az inspirációm főként a fiatalok jövője iránti aggodalomból fakadt. Szerettem volna hangsúlyozni, hogy a jövő generációi számára olyan oktatási környezetre van szükség, amely nemcsak tudományos ismereteket ad, hanem kreativitásra, kritikai gondolkodásra és együttműködésre is ösztönöz. A célom az volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az oktatás nem csupán a tudás átadásáról szól, hanem a személyes fejlődés és a társadalmi felelősségvállalás elősegítéséről is.