"Nem magam vagyok a kivételes, hanem az az út, amit végigjártam."
Stekler Dávidot egy szabolcsi kórházban hagyták hátra szülei, miután megszületett. Az első húsz éve tele volt nehézségekkel, a működésképtelen gyermekvédelem árnyékában nőtt fel. Ezt követően hajléktalanná vált, de életében egy fordulat következett be: sikerült leérettségiznie, majd diplomát is szereznie. Ma már egy családsegítő szolgálatnál dolgozik, és önkéntesként tevékenykedik a gyermekvédelem területén. Fedezzük fel ezt a bátor fiatalembert, aki nem ismer lehetetlent, és inspiráló történetével sokak számára példaértékűvé vált.
A legsötétebb periódusról nem szeretnék beszélni. Az túl fájdalmas lenne. De van egy másik emlék, ami szorosan kapcsolódik ehhez. Az óvodában, Anyák napján történt. A nevelőszülőm sajnos nem tudott megjelenni. Ekkor éreztem először, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Abban a pillanatban kezdtem felnőni. Olyan mély érzéseket éltem át, amelyek egy gyermeknek nem valók. Bezárkóztam, és tudatosult bennem: "Igen, én árva vagyok."
Stekler Dávid élete, fiatal kora ellenére, rendkívül összetett és sokrétű, így nehéz lenne mindezt egyetlen mondatba sűríteni. Valójában még hosszú mondatok sorával sem lenne egyszerű felvázolni életének viszontagságait. Élete egy szabolcsi kórházban indult, ahol vérszerinti szülei otthagyták, és akiknek kilétét sosem ismerte meg. Ezt követően állami gondozásba került, először csecsemőotthonban, majd gyermekotthonban nevelkedett, végül nevelőszülőkhöz került, de sosem tapasztalhatta meg az örökbefogadás örömét. Bár részletezhetnénk a nehézségeket, a fentiek már elegendő képet adnak arról, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie az életében.
Dávid életútja nem volt mindennapi: az állami gondozásból kikerülve hajléktalanná vált. Az átmeneti szállón élt, ahol a mindennapi kihívások mellett próbálta befejezni a félbehagyott középiskolát. Itt találkozott egy szociális munkással, aki különleges hatással volt rá: először valaki valóban hitt benne. E hit erejével Dávidnak sikerült leérettségiznie, majd belevágott a felsőoktatásba, ahol nemrégiben sikeresen diplomát szerzett. Az ő története a kitartás és a remény erejéről szól.
A szociálpedagógusi diploma megszerzését követően fővárosi albérletbe költözött, ahol új kihívások elé nézett. Jelenleg egy család- és gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik családsegítőként, ahol aktívan részt vesz a közösség támogatásában. Ezen kívül szívvel-lélekkel önkénteskedik egy gyermekotthonban és egy lakásotthonban is, hogy még több gyermek életét tehesse szebbé és tartalmasabbá.
Dávid most már széles mosollyal az arcán ül mellettünk. Azért gyűltünk össze, hogy megossza velünk azt a hihetetlen életörömöt, amely betölti a teret, és meséljen nekünk arról az elképesztő utazásról, amelyet végigjárt - mindezt a maga különleges mosolyával fűszerezve.
Magány, bizonytalanság, szeretethiány - ezek a szavak jutnak az eszébe a gyerekkoráról. Lehetett lakásotthonban, intézetben vagy nevelőszülőknél: mindenhol azt érezte, hogy hiába vannak sokan körülötte, mégis egyedül van. Sehol sem érezte, hogy tartozik valakihez. A nevelőszüleitől hallott olyan mondatokat, hogy "nem az ő gyerekük". De ezt sokszor szavak nélkül is éreztették. Hogy ő nem saját. Nem tartozik igazán oda. Nem csoda, hogy saját bevallása szerint túlzottan kötődött a pedagógusokhoz - anyaként azonosította minden női tanárát, akikhez kötődött. Nem lett jó vége.
