Meglepő felfedezésre bukkantak az infláció okait kutatva: a jelentős áremelkedés hátterében nem az árrés emelkedése állt.
A magyar gazdaság kilátásaival, helyével az újraformálódó világgazdasági rendben kiemelten foglalkozunk a Portfolio gazdasági csúcskonferenciáján, a Budapest Economic Forumon. Ne maradj le róla, jelentkezz Te is!
2020 tavaszán Európa gazdasága váratlanul leállt, és ekkor indult el a permakrízis új korszaka, amelynek hatásait még nem is sejtettük. A Covid-19 járvány következtében bevezetett szigorú korlátozások, a bezáró boltok, az akadozó beszállítói láncok és a leálló gyárak sorozatos következményeként mély recesszióba süllyedt az euróövezet. A központi bankok sürgősen cselekedtek: soha nem tapasztalt mértékben pumpáltak pénzt a gazdaságba, hogy megakadályozzák a teljes összeomlást. Azonban a válságkezelés nem volt mentes a nehézségektől: ahogy a gazdaság újra feléledt, és a kereslet hirtelen fellendült, a kínálat viszont még mindig akadozott, az infláció drámai mértékben megugrott.
Mindenki számára ismerős lehet az a korszak, amikor a koronavírus-járvány idején informatikai eszközöket vagy akár autókat próbáltunk beszerezni. A megnövekedett kereslet és a torlódó rendelési állományok csak fokozták az inflációt, ami tovább nehezítette a helyzetet.
Ahogy 2022-ben, két évvel a kezdeti események után, kirobbant az orosz-ukrán háború, az energiaválság egy újabb szakasza kezdődött, amely több országban is kétszámjegyű inflációs rátákhoz vezetett. Az eurózónában pedig olyan drámai áremelkedés tapasztalható, amely évtizedek óta nem volt jelen, különösen az élelmiszerek és a szolgáltatások terén - mindez leginkább az energiaárak robbanásszerű növekedésének következményeként. A közvélemény egyre türelmetlenebbül reagált a helyzetre, és sokan feltették a kérdést:
valóban csak a háború, a globális válság és a kínálati oldali sokkok okozzák mindezt, vagy volt valami más is a háttérben?
Ekkor debütált a "greedflation" fogalma a gazdaságpolitikai diskurzus színpadán. A világ vezető politikai szereplői széles spektrumon mozogtak a tőkeellenes, szinte kommunista hangvételű bírálatoktól kezdve egészen a mérsékeltebb, piaci szabályozásra vonatkozó kritikákig.
Janet Yellen, az Egyesült Államok akkori pénzügyminisztere világosan megfogalmazta, hogy a cégek profitjának növekedése hozzájárul az inflációs nyomás fokozódásához. Ezen a vonalon Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke is megosztotta gondolatait, utalva arra, hogy a vállalatok esetleg szintén szerepet játszanak az infláció gerjesztésében. Szerinte a fogyasztók félelmei és a felhalmozási hajlandóságuk kiaknázása arra ösztönözheti a cégeket, hogy emeljék áraikat.
Általában a vádak alapja az volt, hogy miközben a háztartások reáljövedelme csökkent, a vállalati nyereségek az egekbe szöktek - és ez nem tűnt igazságosnak.
Most, több év távlatából az Európai Bizottság elemzői vizsgálták meg, mekkora szerepet játszottak a vállalati nyereségek és árrések az inflációs hullám kialakulásában. A válasz meglepően árnyalt - legalábbis az euróövezeten belül.
A kutatók az LSEG/Refinitiv vállalati adatbázisára támaszkodva elemezték az euróövezet tőzsdéin jegyzett nagyvállalatok pénzügyi mutatóit 1995-től 2023-ig terjedően. A kutatás középpontjában a multinacionális vállalatok álltak, különös figyelmet fordítva az EBITDA-hoz viszonyított árbevétel arányra (EBITDA/Sales). Ez a mutató az elemzés alapján hatékonyan tükrözi a cégek működési szintű nyereségtermelési képességét.
A kutatás egyik legfigyelemreméltóbb megállapítása, hogy 2021-ben az egységnyi vállalati nyereség az infláció szempontjából jelentősen túlszárnyalta az előző évek eredményeit. A GDP-deflátor 5,1%-os emelkedéséből 3,5 százalékpont a vállalati profitokhoz volt kapcsolható, ami történelmi csúcsot jelentett az euróövezet történetében.
Ebben az évben a bérköltségek mindössze 1 százalékponttal befolyásolták az inflációt, míg az adók 0,6 százalékponttal járultak hozzá ehhez a folyamathoz.
Ezért a profit hatása az inflációra jelentősen meghaladta a bérekét – ez a felfedezés még a szakértői elemzéseket végző közgazdászokat is meglepte.
Csakhogy 2022-ben már megváltozott a kép: a profitnövekedés üteme visszaesett (2,8%), miközben a bérek emelkedése elérte a 3%-ot. 2023-ban pedig ez az arány tovább normalizálódott: a vállalati profit már "csak" 2%-kal járult hozzá az inflációhoz, míg a munkabérköltségek 2,8%-kal. A trend tehát az volt, hogy a járvány utáni kilábalás során valóban volt egy meredek profitcsúcs - de ez ideiglenes volt, és nem bizonyult fenntarthatónak.
Hogy ez a nyereség valójában hogyan keletkezett? A kutatók szerint nem árrés-emelésekből. Az elemzés szerint a vállalati árrések, vagyis az árrések - amelyek azt mérik, hogy egy termék eladási ára mennyivel haladja meg az előállítás határköltségét - nem nőttek jelentősen 2020 és 2023 között.
A hosszú távú tendenciák elemzése azt mutatja, hogy 1995 óta az átlagos árrés folyamatosan emelkedett, különösen a 2009 és 2019 közötti évtizedben. Ekkor évente átlagosan 1,5 százalékponttal nőtt ez a mutató, ami jelentős fejlődést jelez a piaci környezetben.
A Covid utáni időszakban azonban a növekedés üteme 0,5 százalékpontra mérséklődött, ami arra utal, hogy a profitnövekedés mögött nem a radikális árképzési reformok húzódtak meg.
Fontos kiemelni, hogy az árrések alakulása nem véletlenszerű, ahogy a kutatók megállapították. A tanulmány regressziós elemzései arra utalnak, hogy a legnagyobb pozitív hatással a munkaerő termelékenységének növekedése (0,206-os koefficiens), a tőkeberuházások (0,188), a vállalat piaci kapitalizációja (0,212), valamint a kutatás-fejlesztési ráfordítások (0,026) voltak a vállalati árrésekre. Ezzel szemben a termelési költségek emelkedése (-0,268) jelentős módon csökkentette a mark-up értékét.
Másképpen fogalmazva: a növekvő nyereségek hátterében nem a piaci erőfölénnyel való visszaélés, hanem a hatékonyság és az innováció állt.
Azok a cégek, amelyek hosszú távon képesek voltak megőrizni a magasabb árrést, általában a termelési hatékonyság növelésére, innovatív technológiai beruházásokra és a méretgazdaságosság előnyeinek kihasználására összpontosítottak.
A tanulmány azt is vizsgálta, hogy van-e összefüggés a mark-up emelkedése és az egyes szektorok áremelkedése között. A válasz: nincs erős korreláció. Azok az ágazatok, ahol a legnagyobb volt az árrés-növekedés, nem feltétlenül voltak azok, ahol a legnagyobb volt az infláció. Ez megint csak gyengíti azt az érvet, miszerint a vállalati árazás lett volna az infláció motorja.
A végső konklúzió tehát világos, bár nem hajt a szenzációk keresésére: igen, a vállalati nyereségek hozzájárultak az infláció alakulásához, különösen 2021 folyamán. Ugyanakkor ez a jelenség nagyrészt a válsághelyzetre adott természetes válaszreakcióként értelmezhető. A vállalatok nem emelték meg a mark-up-ot mértéktelenül, és nem éltek vissza a piaci körülményekkel - sőt, sok esetben éppen a nyereségeik révén tudtak beruházni, alkalmazkodni a megváltozott környezethez, ezzel elkerülve a tömeges elbocsátásokat.
A "greedflation" jelensége tehát - különösen az euróövezet kontextusában - nem csupán egy új gazdasági jelenség, hanem inkább egy krízishelyzetre adott összetett reakció. Az infláció fő mozgatórugói továbbra is a strukturális tényezők maradtak: globális energiaár-ingadozások, geopolitikai feszültségek, ellátási láncokban bekövetkező zavarok, valamint a monetáris transzmisszió lelassulása.
De ha ezt tudjuk, mi következik ebből a gazdaságpolitika számára? A tanulmány szerint a szabályozói beavatkozásnak nem az általános profitellenes retorikára kell épülnie, hanem célzott versenypolitikára, beruházásösztönzésre és termelékenységnövelő stratégiákra. A cégeket nem megbüntetni kell azért, mert profitot termeltek, hanem olyan környezetet kell teremteni, amelyben ez a profit hatékonyságból és nem piaci torzításból ered.
