A Titanic körüli rejtélyek még mindig izgalmas kérdéseket vetnek fel, több mint 110 évvel a tragédia után. A hajón utazó áldozatok sorsa továbbra is titokzatos, hiszen sokan közülük sohasem kerültek elő. Hol lehetnek ezek az elfeledett életek?

A mentőhajók a katasztrófában életüket vesztett több mint 1500 áldozat közül mindössze 337 személy holttestét tudták azonosítani. A felfedezett maradványok egyharmadát a tenger mélyére süllyesztették.

1912. április 14-15. éjszakáján a Titanic tragikus végzetét hozta, amikor a fagyos víz alá merült, és ezzel körülbelül 1500 ember élete szűnt meg – férfiak, nők és gyermekek egyaránt. A híradók a katasztrófát úgy írták le, hogy az áldozatok "a hajóval együtt süllyedtek el", mintha a víz örökre magába zárta volna őket. Ám a valóság az, hogy több száz utas és legénységi tag sikeresen elhagyta a hajót, mielőtt az kettészakadt és eltűnt a mélységben, négy kilométerrel az Atlanti-óceán fenekén. A menekülők mentőmellényei, melyeket parafával töltöttek meg, segítettek nekik a víz felszínén maradni, de a dermesztő hideg hamarosan kiszívta a testükből a hőt, és a tenger kegyetlenül követelte az életüket.

Bár a halál hivatalos indokaként rendszerint a fulladás került megjelölésre, a legtöbb áldozat valószínűleg hipotermiában és egyéb hasonló körülmények között vesztette életét. Az elkövetkező napok és hetek során a holttesteket az áramlatok magukkal ragadták, szinte véletlenszerűen szétszórva őket az óceán hatalmas kiterjedésében. Sokáig keresgéltek, még hónapok elteltével is, ám sokukat sosem sikerült megtalálni.

A hajón összesen körülbelül 2200 utas tartózkodott, és a tragikus esemény következtében sajnos körülbelül 1500 ember vesztette életét.

A Carpathia gőzhajó, amely a tragédia színhelyére sietett, csupán 700 körüli túlélőt tudott felvenni a Titanic nem elegendő és túl tágas mentőcsónakjaiból. Mivel a hajó már jóval túltelített volt, a Carpathia kapitánya nem foglalkozott az elhunytakkal, hanem azonnal New York irányába fordította a hajót.

A Carpathia hajójának fedélzetén, a későbbi beszámolók tanúsága szerint, a túlélők szívszorító és elborzasztó történeteket osztottak meg arról, ahogyan utastársaik a jeges vízben küzdöttek az életükért. Nyögések és segélykiáltások törtek fel a sötétségből, amelyek fokozatosan elhalkultak, ahogy az áldozatok sorra estek áldozatul a dermesztő hidegnek. A hipotermia - főként a felnőttek esetében - nem egy hirtelen bekövetkező jelenség: gyakran 30-40 percig tart, amely során az érintettek intenzív remegésben, izomgörcsökben, zavarodottságban szenvednek, míg végül a szervezetük eljut a végső leállásig.

A maradványok összegyűjtésének feladata más hajókra hárult, miután a Titanic tragédiája bekövetkezett. A White Star Line, a Titanic üzemeltetője, kibérelte a Mackay-Bennett nevű gőzhajót, amelyet jellemzően a transzatlanti távírókábelek karbantartására használtak. A hajót azért indították útnak, hogy minél több áldozatot emeljenek ki a vízből. A fakoporsókkal és több tonna jéggel megrakott gőzhajó április 17-én indult el az új-skóciai Halifax kikötőjéből.

A Mackay-Bennett legénységének egyik tagja egy interjú során arról mesélt, hogy a hajó második kutatási napján egy lenyűgöző, ámde megrázó látvány fogadta őket: egy 100 holttestből álló, úszó hullasziget jelent meg a vízen. A matrózok közül sokan teljesen megdöbbentek, és szinte hitetlenkedve néztek a vízre. "Eleinte nehezen tudtuk felfogni, hogy valóban halottak lebegnek a felszínen. A legtöbben elképedve, tágra nyílt szemekkel bámultak a semmibe, mintha a valóság túlságosan szürreális lett volna ahhoz, hogy elhihető legyen" - emlékezett vissza a megdöbbentő pillanatra.

A Mackay-Bennett április 30-án érkezett vissza a kikötőbe, ahol 190 holttestet hozott magával, miután további 116-ot a tenger mélyére kényszerült temetni. Két másik hajó, a Minia és a Montmagny, szintén nekivágott a holttestek felkutatásának, és végül 21 áldozatra bukkantak. Ebből hármat sajnos szintén a vízbe kellett engedniük.

Az újságok beszámolója szerint a Titanic egyik legtehetősebb utasa, John Jacob Astor családja különleges expedíciót indít a holttestének felkutatására, és hajlandó akár egymillió dollárt is áldozni erre a célra. Érdekesség, hogy Astor maradványait végül a Mackay-Bennett hajó találta meg, amely a holttest azonosításához szükséges tárgyak között egy monogramos arany zsebórát is felfedezett. Ezt az értékes órát 2024 áprilisában közel 1,5 millió dollárért ütötték le egy árverésen.

Más, a térségen áthaladó hajók is jelentették, hogy holttesteket láttak, de nem próbálták meg kihalászni őket. A Bremen német hajó, amely április 24-én érkezett New Yorkba, roncsok, köztük fedélzeti székek és fatörmelékek tömegére bukkant. Ahogy a New York Time korabeli cikke írta: "Ahogy a hajó közelebb ért, kiderült, hogy a vízen fel-alá billegő és a roncsok közé keveredő fekete tárgyak az áldozatok holttestei".

Az egyik holttestet az egyik ajtóhoz rögzítették, míg kettőt a fedélzeti székekhez kötöttek. A kapitány becslése alapján a tisztek körülbelül 100 holttestet észleltek, megjegyezve, hogy egyet sem emeltek fel, mivel nem állt rendelkezésre koporsó a hajón, és tisztában voltak vele, hogy a Mackay-Bennett majd el fog érkezni a holttestekért.

Május 13-án, szinte napra pontosan egy hónappal a tragikus esemény után, az Oceanic, a White Star flottájának egyik hajója, amely Southamptonból indult New York felé, körülbelül 300 kilométerre a Titanic roncsának helyszínétől találkozott egy mentőcsónakkal. Ezt a csónakot április 15-én mentették ki a Carpathia legénysége, és azóta vélhetően három holttestet is szállított magával. A korabeli szenzációhajhász újságok szerint a három férfi éhen halt a csónakban, miután megpróbálták megenni a mentőmellényüket, de ez a történet valószínűleg nem felel meg a valóságnak.

Shane Leslie, az ír származású író, aki az Oceanic utasaként élt át egy különös élményt, később felidézte a mentőcsónak felfedezésének drámai pillanatait. A csónakot először a hajó orrától körülbelül három kilométerre észlelték. "Ami ezután történt, az egyenesen rémisztő volt" - emlékezett vissza évekkel később.

Az Oceanic hajó legénysége a borzalmas állapotú testeket összegyűjtötte, gondosan vászonba csomagolta, majd végső nyughelyükre, a tenger mélyére helyezte őket. Leslie felesége, aki szintén ott volt a tragédia szemtanújaként, elmondta, hogy az egyik matróz keze leszakadt a folyamat során. Miután a szomorú feladatot teljesítették, az Oceanic felemelte a mentőcsónakot a fedélzetére, és elindult New York felé.

Május 26-án egy fókavadász hajó, az Algerine rádión jelentette, hogy megtalálta James McGrady, a Titanic egyik főinasának holttestét: június 8-án érkezett meg maradványaival az új-fundlandi St. John's-ba.

Bár McGrady holtteste volt az utolsó, amelyet visszahoztak a szárazföldre, legalább két másik áldozatot végül a tengeren temettek el. Június 6-án az Ottawa olajszállító tartályhajó megtalálta a Titanic személyzetének egyik tagja, William Thomas Kerley testét, amely a jelentések szerint majdnem 900 kilométernyire lebegett a katasztrófa helyszínétől. Június 8-án az Ilford teherhajó egy másik személyzeti tag, William Frederick Cheverton holttestét észlelte az Atlanti-óceán északi részén. Bár arcvonásai felismerhetetlenek voltak, a legénység a zsebében talált papírok és egyéb tárgyak alapján azonosítani tudta.

Az osztálykülönbségek a holttestekkel való bánásmódban is világosan tükröződtek:

A Mackay-Bennett hajó kapitánya annak idején részletesen kifejtette ezt a témát:

A legénységről szólva hozzátette: "Aki a tengeren éli az életét, annak meg kellene elégednie azzal, hogy a tengerbe temetik el. Szerintem ez a legjobb hely. A magam részéről elégedett lennék, ha hullámsírba helyeznének".

A hajók Halifaxba való megérkezésekor a tragikus események szomorú tanújaként a holttesteket lovas kocsik szállították egy helyi curlingklub jégcsarnokába, amely ideiglenes hullaházként funkcionált. Itt a holttesteket felravatalozták, lehetőséget biztosítva a hozzátartozóknak arra, hogy azonosíthassák a maradványokat. Az áldozatok közül többet, köztük a legfiatalabbat, egy mindössze 19 hónapos kisfiút, akit ismeretlen gyermekként temettek el, az elmúlt évek során DNS-vizsgálatok és egyéb módszerek révén sikerült azonosítani.

Végül összesen 59 elhunytat szállítottak haza a temetésükre, míg 150 további áldozatot Halifaxban helyeztek végső nyugalomra, három különböző temetőben. McGrady, aki az utolsóként érkezett a városba, volt az utolsó személy, akit ott eltemettek, június 12-én, közel két hónappal a tragikus esemény után.

A Titanic roncsát csak 1985-ben fedezték fel, és az azóta eltelt években nem találtak emberi maradványokat sem a roncson, sem a közelében, valószínűleg azért, mert a tenger hamar lebontja a húst és a csontokat. Egy szakértő szerint nem valószínű, hogy bármely teljes test épségben megmaradna, függetlenül attól, hogy mennyire elszigetelt és lezárt a roncs egy része. Sokkal valószínűbb, hogy a roncs helyén mindenütt apró csont- és hajdarabok kavarognak, amelyek a szemnek vagy a búvárkamerának nem tűnnek fel azonnal.

A víz alatti világ titkai között ott rejlik az extrém erős víznyomás hatása is. Amikor valaki sekélyebb vízbe fullad, a bomlás során keletkező gázok miatt a teste felpuffad, és végül a felszínre tör. Azonban, ha a nyomás jelentős, a gázok nem tudnak felhalmozódni, így a holttestek a roncs közelében maradnak. Kivételt képeznek a parafa mentőmellényekkel rendelkező áldozatok, akiknek sorsa még napokig, sőt néha hetekig eltart, miután a Titanic végleg elsüllyedt. Ez a tragikus jelenség a mélységben rejlő titkokat és az emberi élet törékenységét egyaránt jól tükrözi.