Malevics a figyelem középpontjában - hamisítványgyanú vet árnyékot a bukaresti avantgárd tárlatra

A bukaresti Nemzeti Kortárs Művészeti Múzeumban tervezett grandiózus Malevics-kiállítás a művész szuprematista időszakára helyezné a hangsúlyt, azonban a bemutatott festmények közül három darab eredetisége máris heves viták tárgyává vált. A nemzetközi szakértők és a kölcsönző gyűjtő között kirobbant nézeteltérés nem csupán a hírnevekről szól, hanem több milliárd forint értékű műtárgyak hitelesítésének komoly kérdéseit is felveti. Ez az eset újfent rávilágít arra, hogy az orosz avantgárd művészet a hamisítók egyik legkedveltebb célpontja.

A neves bukaresti múzeumot talán nem érte meglepetésként a vita kirobbanása, hiszen az utóbbi években ritkán találkozhattunk olyan orosz avantgárd kiállítással, ahol legalább egy-két alkotás eredetiségét ne vonták volna kétségbe. Volt olyan esemény is, mint például néhány éve a Genti Szépművészeti Múzeumban, ahol a kiállított művek szinte mindegyike hamisítványnak bizonyult.

Május 14-én nyílt meg az A történelem túlélése című kiállítás, amely egészen augusztus 31-ig várja a látogatókat. A tárlat Kazimir Malevics, az orosz avantgárd festészet kiemelkedő alakjának 1912 és 1916 között készült alkotásaira összpontosít, abban az izgalmas időszakban, amikor a szuprematizmus fokozatosan felváltotta a kubofuturizmus irányzatát. A kiállítás nem csupán Malevics munkásságának bemutatására korlátozódik, hanem rávilágít a mester hatására a XX. századi romániai művészet alakulásában is. A tárlat keretein belül tíz helyi vagy román származású művész, köztük a bánáti német származású Ingo Glass alkotásait válogatták a múzeum állandó gyűjteményéből. Malevics három festményét egy Romániában élő izraeli üzletember, Yaniv Cohen kölcsönözte a kiállításra. Ezek az alkotások, köztük az 1915 körüli Színes szuprematista kompozíció, az 1912-13-as Kubofuturista kompozíció, és a vélhetően 1916-os Lineáris szuprematizmus, most először kerülnek a közönség elé, lehetőséget adva a látogatóknak, hogy felfedezzék Malevics innovatív és forradalmi művészetét.

A bomba néhány héttel a kiállítás megnyitása után robbant, amikor Konstantin Akinsha, a kelet-európai modernizmus egyik legismertebb szakértője, aki számos jelentős kiadvány szerzője, és a budapesti Ludwig Múzeum nemzetközi díjat elnyert 2018-as ukrán kortárs kiállításának, a Permanens forradalomnak társkurátora, éles kritikát fogalmazott meg az addig bemutatott művek eredetiségéről. A múzeumot a hozzáértés hiányával vádolta, és kifogásolta Malevics életrajzának pontatlan értelmezését is, hangsúlyozva, hogy a múzeum szakmai hiányosságai az egész szovjet modernizmus megértésében komoly problémákat okoznak. A hírneves e-flux kiadói és kurátori platform hírlevelében megfogalmazott észrevételei komoly hullámokat vertek a művészeti közéletben.

Miután Akinsha előkereste a csatabárdot, a konfliktus – ahogyan az lenni szokott – két frontra terelődött: a jogi és a szakmai területre. A jogi síkon Cohen azonnal aktiválta a híres tel-avivi Rosen-Ben Gal ügyvédi irodát, követelve Akinsha írásának eltávolítását az e-flux platformról, amely szerinte "veszélyezteti a hírnevét, szakmai kárt okoz, és személyes stresszel terheli." Cohen a bocsánatkérést is követelte, és megfenyegette Akinshát, valamint az e-fluxot, hogy minden lehetséges jogi eljárást megindít, ha a követelései nem teljesülnek.

A vita tétje nem kicsi, hiszen a gyűjtő és a múzeum hírneve mellett hatalmas összegekről van szó, ugyanis ezek a képek ennyit érnek – feltéve, hogy valóban eredetiek. Az orosz avantgárd művek árai az elmúlt évtizedekben drámaian megemelkedtek, és valószínűleg még nagyobb magasságokba jutottak volna, ha a potenciális vásárlók nagyobb bizalommal tekinthetnének a kalapács alá kerülő tételek hitelességére. A kategória csúcsát 2018 óta egy Malevics-festmény, az 1916-os Szuprematista kompozíció tartja, amelyért 85,8 millió dollárt adtak.

A vitás helyzetre reagálva a múzeum július elején közzétett egy nyilatkozatot a weboldalán, amelyben hangsúlyozza, hogy nem rendelkezik a szükséges szakértelemmel az érintett művek hitelességének megítéléséhez – és nem is állítja ennek ellenkezőjét. A kiállításra vonatkozó kurátori döntés a művészettörténeti kutatásokra, a művek előéletét igazoló dokumentumokra, valamint a természettudományos elemzések eredményeire épül, amelyeket a képek tulajdonosa nyújtott be. A közlemény kiemeli, hogy azokat a dokumentumokat, amelyek most a nyilvánosság előtt kétségbe vonják a művek eredetiségét, nem kérték be azok, akik ezt vitatják. A múzeum határozottan elutasítja azokat a vádakat, amelyek szerint problémás lenne, hogy a gyűjtő egyik cége a tárlat szponzora is. A nyilatkozat szerint a téma kritikusai lényegében rágalmazást gyakorolnak, amikor félreértelmezik a tényeket. A múzeum hangsúlyozza, hogy a szponzori támogatás kizárólag a művek biztonságos bemutatásához szükséges intézkedésekre lett felhasználva, mivel más forrásból nem állt rendelkezésre elegendő anyagi fedezet. (Cohen saját nyilatkozata szerint a biztonsági intézkedésekre 24 ezer eurót biztosított a múzeumnak, míg ő saját költségén 50 millió euróra biztosította a műveket, mivel a múzeum csak 10 millió euróra tudta volna megoldani ezt a kérdést.)

A kiállítás, ahogyan a közlemény kifejti, egyfajta "kurátori kísérlet", amely egyúttal - szó szerint idézve - "meghívás arra, hogy elgondolkodjunk a művészettörténeti jelentések alakulásáról, értelmezéséről és megkérdőjelezéséről az idő múlásával." A vitatott művek jelenléte nem tekinthető a szerzőségük vagy hitelességük intézményi megerősítésének. Látogatóinkat arra ösztönözzük, hogy kritikusan, kíváncsian közelítsenek a kiállításhoz, és tekintsék azt a művészetről, a kontextusról és a történelmi narratíváról szóló, folyamatosan fejlődő párbeszéd részeként. Ez a megfogalmazás már éles ellentétben áll a múzeum korábbi nyilatkozatával, amely még úgy vélte, hogy "a három Malevics-mű szerzőségét firtató szakértői vélemény és a Szovjetunióból Izraelbe történő kimenekítésüket is magában foglaló provenienciájuk elég szilárd alapot ad ahhoz, hogy a művek nyilvános bemutatása lehetővé váljon."

Biztos vagyok benne, hogy akadnak majd olyanok, akik elérzékenyülnek az újabb nyilatkozatban megfogalmazott őszinte beismerés láttán, amely a szakmai tudás hiányáról szól. Azonban a múzeumi szakma és a látogatók többsége számára ez az őszinteség nem mentesíti a múzeum lépéseit. Egy vezető intézménytől sokkal magasabb elvárások fogalmazódnak meg, különösen tudva, hogy milyen kockázatos helyzetbe kerülhetett.

A jég valóban rendkívül vékony, amit számos neves múzeum tapasztalt meg. Például a bécsi Belvedere és a londoni Tate, amelyek korábbi hírek szerint egy wiesbadeni galériától vásároltak orosz avantgárdnak vélt hamisítványokat. Ez a galéria éveken át egy nemzetközi hamisító hálózat által készített műveket értékesített, egészen addig, amíg 2012-ben le nem leplezték őket. A hatóságok több mint 1500 hamisítványt foglaltak le, de sajnos addigra már 400 hamis orosz műalkotás eljutott a gyűjtőkhöz. A több mint öt évig tartó per során a fő vádlottak viszonylag enyhe büntetéssel megúszták, csupán néhány év börtönre ítélték őket.

A problémák vállalása és a valósággal való szembenézés példaértékű megnyilvánulását láthatjuk a kölni Ludwig Múzeumban. E múzeum, amely az alapító házaspár, Peter és Irene Ludwig nevéhez fűződik, az orosz avantgárd művészet egyik legnagyobb gyűjteményével büszkélkedhet. Az intézmény éveken át tartó, alapos vizsgálatnak vetette alá 49 kiválasztott alkotását a gyűjtemény 600 tételéből, köztük 100 festményt. A legnevesebb nemzetközi szakértők közreműködésével, valamint a legmodernebb tudományos vizsgálati módszerek alkalmazásával végzett kutatás eredménye 2020-ban egy figyelemre méltó kiállításon került bemutatásra. Az eredmények azonban lesújtóak voltak: a 49 vizsgált műből csupán 27 bizonyult egyértelműen eredetinek, míg a többi - a hivatalos nyelvezet szerint - téves attribúciójú, zömében hamisnak bizonyult. Érdekes, hogy a Ludwig házaspár rendkívüli gondossággal és szakértelemmel, valamint a legjobb forrásokból válogatva vásárolta meg ezeket az alkotásokat...

Térjünk vissza a bukaresti kiállításhoz, ahol már zajlanak a szakmai diskurzusok. Fontos hangsúlyozni, hogy jelenleg senki sem állítja kategorikusan, hogy a három műalkotás minden kétséget kizáróan hamisítvány lenne; csupán kétségek merültek fel az eredetiségükkel kapcsolatban. A hasonló korábbi esetek tapasztalatai azt mutatják, hogy az "eredeti vagy hamis" dilemmára nem valószínű, hogy rövid időn belül világos és megnyugtató válasz érkezik.

A szakmai diskurzus jelenleg a művek származására és eredetiségére összpontosít. Cohen azt állítja, hogy a festményeket ukrajnai zsidó származású nagyanyjától örökölte, aki 1990-ben vitte ki azokat Oroszországból Izraelbe, ahol egészen tavalyig az ágya alatt őrizte őket. Ekkor mutatta be a műveket Dmitro Horbacsov ukrán művészettörténésznek, aki azokat autentikusnak, "első osztályú, múzeumi minőségűnek" minősítette, és becslése szerint értékük 160-190 millió dollárra rúg. Akinsha viszont hangsúlyozza, hogy a korábban ismeretlen művek autentikusságának megítéléséhez elengedhetetlen a provenienciájuk alapos ismerete. A vitatott művek 1912 és 1916 között készültek, de csak 1929-ben és 1930-ban kerültek Cohen felmenőinek birtokába – ráadásul a forrásuk nem ismert. A két időpont között nincs információ a művek sorsáról. Cohen azt állítja, hogy rendelkezik a szükséges dokumentumokkal, azonban egy, a műveket később kiállítani szándékozó múzeummal kötött megállapodás értelmében ezeket egyelőre nem hozhatja nyilvánosságra. A pontos múzeum nevét nem árulta el, de egy interjúban utalt arra, hogy egy New York-i, egy közel-keleti és egy bécsi múzeum is érdeklődik a képek bemutatása iránt.

Cohen és a múzeum most egy közös hajón eveznek; nem meglepő, hogy Cohen legutóbbi nyilatkozatában határozottan kiállt a múzeum döntése mellett, hangsúlyozva a MNAC kurátori csapatának tisztességét és a kiállítás megbízhatóságát. Kiemelte, hogy a döntés megalapozott szakmai információkon alapul, köztük egy nemzetközileg elismert, de itthon szinte ismeretlen Malevics-szakértő, Dmitro Horbacsov véleményével. Érdekes, hogy Horbacsov, akit az ARTnews megkeresett az ügyben, elutasította a kommentálást.

Cohenék valamennyi érve komoly kétségeket ébreszt a szakértőkben. A kép tulajdonosa és a múzeum például a párizsi Institut d'Art Conservation Coleur (IACC) műszeres vizsgálati eredményeire hivatkozik, mondván, e vizsgálatok során nem merült fel semmi, ami kizárná a művek eredetiségét. Ami nem zár ki valamit, még nem bizonyítja azt - mondja az ellentábor, ráadásul ilyen kritikus esetekben a párizsinál jóval alaposabb, összetettebb vizsgálatra van szükség. Cohen azokat a '70-es években készült fotókat is érvként dobja be, melyeken felmenői a '70-es években, még Oroszországban e képekkel láthatók és ezt azért tartja perdöntőnek, mert állítása szerint akkor ezeket a műveket még nem hamisították. A másik oldal szerint viszont igen; pontosan a '70-es évek elejéről ismert már egy leningrádi hamisító banda működése. Ráadásul a fotók is lehetnek hamisak; az utóbbi évtizedek legismertebb hamisítója, Wolfgang Beltracchi is előszeretettel használt öregített felvételeket egy-egy mű eredetiségének alátámasztására. Cohen szerint a műveket családja legálisan, a szovjet hatóságok engedélyével vitte magával, amikor kivándoroltak Izraelbe, s ez az engedély ma is megvan. Számos szakértő szerint viszont szinte teljességgel kizárt, hogy a szovjet hatóságok engedélyezték volna a művek kivitelét, ezért szerintük az engedély is hamisítvány lehet. S a példákat az élesen ütköző pozíciókra még hosszan lehetne sorolni.

Ez a történet világosan rávilágít arra, hogy a műtárgyhamisítás milyen súlyos következményekkel jár. A múzeumok és a gyűjtők mellett a műkereskedők és a művészetkedvelők is a károsultak sorába tartoznak, hiszen mindannyian az eredeti alkotások szépségére és értékére áhítoznak. A végkimenetel számos formát ölthet, de egyik sem ígér valódi megnyugvást: vagy az autentikus művek köré sötét árnyék vetül, köszönhetően a múltbéli csalásoknak és a kiállítások előkészítésének hiányosságainak, vagy újabb példáit látjuk annak, hogyan torzulnak el neves művészek életművei, hogyan próbálják a múzeumok hamisítványokkal legitimálni magukat, és hogyan válnak bizonytalanná azok a gyűjtők, akik az adott művészek alkotásait kívánják bemutatni vagy megszerezni.