Kell-e tartanunk a haláltól? Létezik-e valamilyen formában túlvilág? Mi ad értelmet az életünknek? Ezek a kérdések évszázadok óta foglalkoztatják az emberiséget, és különböző filozófusok sokféleképpen közelítették meg őket. Platón például a lélek halhata
Amikor az élet és a halál mélyreható, végső kérdéseit kutatjuk, a legcélszerűbb, ha a gondolkodás avatott mestereihez, az európai filozófia kiemelkedő alakjaihoz fordulunk. Ugyanakkor ne feledjük, hogy ezek az elméletek gyakran újabb kérdéseket vethetnek fel, és lehet, hogy a válaszok helyett csak még inkább elmélyítik a zűrzavart.
Szókratész (Kr. e. 469 - Kr. e. 399) az ókori görög filozófia egyik legkiemelkedőbb alakja volt, akit a nyugati gondolkodás atyjának is tekintenek. Érdekes módon, ő maga nem írt le semmilyen filozófiai munkát, így elméleti nézeteit főként tanítványainak, különösen Platónnak az írásaiból ismerhetjük meg. Szókratész mélyen hitt a lélek halhatatlanságában, és úgy gondolta, hogy a halál lehet egyfajta hosszú, álom nélküli pihenés, vagy pedig egy új élet kezdetét jelenti, ami valamilyen reinkarnációnak felel meg – bár az ókori görögök nem használták ezt a kifejezést.
Úgy vélte, hogy mivel a világegyetemben számos olyan jelenség van, amely "tudatos gondolkodás jeleit" mutatja, egy isteni teremtő erőnek kellett létrehoznia azt. Szerinte a teremtő szükségszerűen mindentudó és mindenható, a világegyetemet pedig az emberiség fejlődésének érdekében hozta létre, mivel az ember természeténél fogva számos olyan képességgel rendelkezik, amellyel más állatok nem.
Szókratész néha egyetlen istenségre utal, míg más alkalommal több istenre hivatkozik. Ezt a kettősséget úgy is lehet értelmezni, mintha egy legfőbb istenség irányítaná a többi isten cselekedeteit, vagy úgy, hogy a különböző istenek valójában ennek az egyetlen, legfőbb isteni lénynek a megnyilvánulásai. Az isteni gondviselés és a lelkiismeret isteni eredetű szavát ő daimonionnak nevezte; állítása szerint mindig figyelmesen hallgatott erre a titokzatos, belső hangra.
Szókratész a vallási szertartások során bemutatott áldozatokat feleslegesnek találta, különösen, ha azok mögött az ellenszolgáltatás reménye húzódott meg. Helyette arra ösztönözte az embereket, hogy a filozófiát és a tudás keresését tekintsék az istenek igazi tiszteletének. Ráadásul azt hangoztatta, hogy az istenek természetükből fakadóan bölcsek és igazságosak, ami eltért a korabeli vallási nézetektől és hagyományoktól.
A filozófus úgy véli, hogy a szent őrület, vagyis az isteni megszállottság a legfenségesebb ajándék, melyet az istenek adományozhatnak. A halhatatlan lélek, miközben a csillagok között bolyong, találkozik a ragyogó, transzcendens szépséggel, amelyet később földi létezése során képes megidézni. E találkozás nyomán a lélek új értelmet nyer, és a földi világ árnyai között is a magasztos fényt keresheti.
Epikurosz (Kr. e. 341 december - Kr. e. 270) az ókori görög filozófia egyik figyelemre méltó és egyedi alakja volt, aki sajátos távolságot tartott kortársaihoz képest. Gondolkodásmódjában radikálisan elvetette a hagyományos görög istenképet, amely szerint az istenek antropomorf lények, akik az emberekhez hasonlóan viselkednek: törvénytelen utódokat nemzenek, és személyes konfliktusokba keverednek. Epikurosz számára az istenek létezése nem a földi élet zűrzavarával volt összefonva, hanem inkább egyfajta távoli, megközelíthetetlen szellemi létezés formájában. Filozófiája a boldogságra és a fájdalom elkerülésére helyezte a hangsúlyt, így új perspektívát teremtett az emberi élet értelmére és a világ működésére vonatkozóan.
Ehelyett azt hirdette, hogy az istenek erkölcsileg hibátlan lények, akik a csillagok közötti távoli dimenziókban léteznek. E tanok szellemében Epikurosz határozottan elvetette azt a nézetet, hogy az isteni lények bármilyen formában befolyásolnák az emberi sorsot. Azt is kifejtette, hogy az istenek annyira felülmúlják a mi világunkat, hogy képtelenek meghallgatni imáinkat vagy könyörgéseinket, és csupán a saját tökéletességükben való gyönyörködésre képesek, semmi másra.
Epikurosz filozófiája a hedonizmus köré épül, amely szerint az élvezetek keresése erkölcsileg helyénvaló, míg a fájdalom elkerülése elítélendő. Érdekes módon a gyönyört a szenvedés hiányaként értelmezte, és arra buzdította az embereket, hogy törekedjenek az ataraxia, vagyis a teljes gondtalanság állapotának elérésére. Ez az a lelki állapot, amelyben az egyén mentes a szenvedéstől és a fájdalomtól. Epikurosz hangsúlyozta, hogy az emberek szenvedése gyakran irracionális félelmekből fakad, például a haláltól, isteni büntetéstől vagy a túlvilági megtorlástól való aggodalomból. Egyik levelében kifejti, hogy ezek a félelmek hajtják az embereket a gazdagság és a hatalom megszerzésére, abban a hiszemben, hogy a pénz, a társadalmi presztízs vagy a politikai befolyás megóvja őket a halál rémétől. Epikurosz azonban határozottan kijelenti, hogy a halál csupán a létezés végpontja, és a túlvilági büntetésről szóló mesék nem mások, mint nevetséges babonák. Ebből kifolyólag a haláltól való félelem felesleges. Tanításait négy alapvető pontba foglalhatjuk össze: 1. **Az élvezetek keresése:** Az élet célja a gyönyör megtapasztalása, amely erkölcsileg helyes. 2. **A fájdalom elkerülése:** A szenvedés, mint a gyönyör ellentéte, elkerülendő. 3. **Az ataraxia elérése:** A gondtalanság állapota a legmagasabb cél, amit az ember elérhet. 4. **A halál elfogadása:** A halál nem több, mint a létezés vége, és nem érdemes félelmet táplálni iránta. Ezek a gondolatok egyfajta szellemi felszabadulást kínálnak, amely segíthet a lelki béke megtalálásában.
Vagy még egyszerűbben:
A nemlét, vagyis a halál élménye már születésünk előtt is részese életünknek – ezért nem kell, hogy félelmet keltsen bennünk.
Arthur Schopenhauer (1788-1860), az örök pesszimista metafizikus, a Földet az emberi szenvedés színhelyének tekintette. Hiteltelenítette Isten létezését, és a megváltás ígérete helyett a semmibe való teljes feloldódást javasolta. Filozófiája középpontjában az akarat áll, amit úgy fogalmaz meg, hogy az ember folyamatosan vágyik valamire. Ennek következményeként életünket a szenvedés és az unalom kettőssége határozza meg: szenvedünk, amikor nem érjük el vágyainkat, és unatkozunk, amikor már elértük őket.
Az akarat elkerülhetetlenül az életre irányul, hiszen vágyaink és törekvéseink mindig az élményekre, a tapasztalatokra összpontosulnak. Schopenhauer azt hangoztatja, hogy a halál nem csupán az élet végpontja, hanem annak mélyebb célja és értelme is, hiszen csak a halál révén szabadulhatunk meg az élet folyamatos szenvedéseitől, amelyek örökké kísérnek minket.
Persze Schopenhauer nem az öngyilkosságra buzdított: mert bár nála a halál önmagában az akarat végső tagadása, ugyanakkor azt is kijelenti, hogy az öngyilkosság az akarat erős megerősítésének aktusa. Az akarat az élni akarás, csak olyan dolgokat akarhatunk, amelyeket az élet hozhat, ami azt jelenti, hogy nem akarhatunk igazán véget vetni az életünknek.
Az öngyilkosságot fontolgató egyén valójában nem mindig az életének befejezésére törekszik, hanem inkább olyan élményekre vágyik, amelyek éppen elérhetetlenek számára. Ahelyett, hogy csupán az élet végét kívánná, inkább a vágyakozás és a lehetőségek korlátozottságával küzd. Az igazi kihívás nem a vágyaink legyőzése, hanem a szenvedés megszüntetése, amely a megvalósíthatatlan álmokból fakad.
Az emberek folyamatosan közelítik meg a szenvedés ördögi körének végső feloldását. Ahogy az idő folyása átalakítja a jelent múltbéli emlékké, úgy a jelen vágyai fokozatosan elhalványulnak, míg végül eltűnnek, mint a halál apró pillanatai, melyeket az idő múlásával élünk át.
Schopenhauer halálról alkotott elképzelései párhuzamba állíthatók a szókratészi filozófiával, mivel mindketten a halált egyfajta végső felszabadulásként értelmezik, amely végső soron pozitív jelentéssel bír. Ugyanakkor mindketten elutasítják az öngyilkosságot, mint a felszabadulás gyorsabb elérésének lehetőségét, hangsúlyozva ezzel az élet értékét és a sorsunkkal való szembenézés fontosságát.
A ciklikus modell szerint az univerzumunk létezése egy hatalmas ősrobbanással vette kezdetét, és azóta folyamatosan tágul. Ám elérkezik egy pillanat, amikor ez a tágulás megáll, és a folyamat megfordul: az univerzum összehúzódik, míg végül minden anyag egyetlen, sűrű pontba sűrűsödik össze. Ezt a jelenséget Nagy Roppanásnak nevezzük. Az érdekesség az, hogy ez nem csupán a világegyetem végkifejlete, hanem egy új kezdet is – az esemény újabb ősrobbanást generál, amelyből egy új univerzum bontakozik ki. Ez a ciklus ismétlődik folyamatosan, végtelen sorozatban. Az elmélet gyökerei Alexander Friedmann orosz kozmológus munkásságába nyúlnak vissza, aki a múlt század elején először fogalmazta meg ezt a gondolatot, és ezzel alapjaiban formálta meg az ősrobbanás elméletét.
Az örök visszatérés - vagyis az az elképzelés, hogy a világegyetem elpusztul, majd minduntalan újjászületik - a fizikában talán még viszonylag újdonságnak számít, de a filozófiában és a teológiában már korántsem. A gondolat már az ókori görögöknél és rómaiaknál is megjelent különböző verziókban. A legradikálisabb elképzelés talán az volt, amely szerint a
Ezt a teóriát aztán a 19. században a korszak - illetve úgy általában az egész nyugati civilizáció - egyik legfontosabb és legellentmondásosabb filozófusa, a megrögzött ateista Friedrich Nietzsche (1844-1900) hozta vissza a köztudatba. Ő végül arra jutott, hogy
A kérdéskörrel több alkotásában is alaposan foglalkozott, először az 1882-ben napvilágot látott Vidám tudomány című művében, ahol egy démon szájába adta a gondolatmenetet:
"Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor kell majd élned; s nem lesz benne semmi új, hanem életed minden jaj-ja és öröme és minden gondolata és sóhajtása és minden mondhatatlanul apraja és nagyja mind, kell, hogy visszatérjen és minden ugyanabban a sorban és rendben -- s éppúgy ez a pók és ez a holdvilág ott a fák között s éppúgy ez a pillanat és én magam. A lét örök homokórája mind újból megfordíttatik -- és te is vele, porból való porszemecske."
Nietzsche úgy véli, hogy nem csupán az élet mulandósága ösztönöz minket a bölcs életvitelre, hanem az örök ismétlődés eszméje. Ha tudatában vagy annak, hogy minden egyes döntésedet újra és újra meg kell élned, akkor azok a választások, amelyeket teszel, hirtelen mélyebb jelentőséggel bírnak. Az élet folyamatos körforgása arra kényszerít minket, hogy mindennapi cselekedeteinket és értékeinket alaposabban átgondoljuk, hiszen minden pillanatnak súlya van az örökkévalóságban.
