Cserhalmi György: Kiss Marival együtt dolgoztunk egy jeleneten, ahol az ágyban pihenünk, és a szerelem varázsát éljük át.

Cserhalmi mesél, és olyan gondolatokat oszt meg, hogy például "mindig van benned rejtett erő". Egyfajta érzéki képet fest, amikor azt mondja, "mintha egy egész ország állna előtted". Sőt, a vízágyon való szerelmeskedés is felmerül, mint egy különleges élmény, amelyben a pillanatok varázsa és a kölcsönös vágy egyesül.

Szerettem! De a húszórás műszak után jólesett eljönni. Fáradt voltam. Tavaly Székesfehérváron rendeztem meg a Tizenkét dühös embert, ahol a bíró felvételről Cser-Palkovics András volt. Az előadás egy idő után átköltözött a színházból a Városháza dísztermébe, most pedig újra vissza a színház falai közé – ezt kellett levezetnem. Külön jólesett, hogy bejött a gazdasági igazgató, Szabó Attila, aki régen a Katonában dolgozott, korábban pedig Kocsis Zoltánnál az Állami Hangversenyzenekarnál tevékenykedett. Megkérdezte: „Gyuri, miért nem vagy itt?” A gyerekek is mondogatták, hogy „gyere vissza, rendezd meg…” De nem tudom, hogy van-e ehhez kedvem – ez tegnap volt. Ma viszont úgy ébredtem, hogy elmúlt a nagy varázslat. Köszönöm szépen, színház, nagyon aranyos vagy, igazán kedves, megveregetted a hátamat, de azért most jobb itt Kékkúton.

Dolgozni velük izgalmas, de korántsem egyszerű. Nincs problémám azzal, ha ügyetlenek vagy hibáznak, mert azzal lehet mit kezdeni. De először is magammal kell foglalkoznom, hiszen minden, amit csinálok, az tőlem ered. Rengeteg mondanivalóm van még, és egyértelműen látszik, hogy mi az, amit el tudnak fogadni tőlem, és mi az, ami nem. Van egy apró része az én hozzáállásomnak, ami nem nyer teret. Néha elkövetem azt a hibát, hogy a saját nézőpontomat próbálom átnyomni, és elfelejtem, hogy nem rólam van szó, hanem róla. Elmondom a magamét: így csináld, úgy csináld, ahogy én tenném. Pedig tudom, hogy ő más, barna hajjal és kék szemekkel, és harminc évvel fiatalabb. Az is tévedés, hogy ha már ismerjük egymást, akkor tudjuk, mire számíthatunk. Ez nem igaz. Az emberek kiismerése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk.

Ha valamit igazán megtanultam Székely Gábortól, az az, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik egy rejtett tartalék. Amit a színpadra viszünk, az csupán az egésznek az ötven százaléka, míg a másik fele a hátunk mögött, a tartalékok között bujkál. Ez nem valami magától értetődő dolog, és messze nem elégséges. Minden egyes elemnek a színpadon kellene lennie, hogy igazán teljes legyen a kép. Megpróbáltam ezt megvalósítani, de biztos vagyok benne, hogy nem mindig sikerült. Hát, végül is itt vagyok, élek... De nem a halál elkerülése a cél, hanem annak a "mintha-szintnek" a csökkentése, hogy a "mintha" ne legyen túlságosan domináns. Tudod, amikor a színpadon úgy teszünk, mintha... Amikor én felnőttem a színház világában, ez a "mintha" egy furcsa, de gyakori kifejezés volt. És elgondolkodtam rajta: mi lenne, ha az orvos "mintha" gyógyítana? A tanár "mintha" tanítana, a mérnök "mintha" építene, a zeneszerző "mintha" zenét alkotna, a költő "mintha" írna? És így eljuthatunk odáig, hogy a társadalom is "mintha" társadalom lenne, és egy ország is "mintha" ország lenne.

Kollégák és a rendező is azt mondták, hogy ez a mintha-színjátszás jellemzője. De a "mintha" fogalmához hozzátartozik az is, amikor például a partnerek nem passzolnak egymáshoz. Emlékszem, a debreceni Trisztánban velem is így alakult, még a hetvenes években. A partnerem valószínűleg még nehezebben élte meg ezt a helyzetet, mint én. Ő szónokolni próbált a közönségnek, míg én csak azt akartam, hogy közelebb kerüljek hozzá. Ez a jelenség előfordulhat akkor is, ha mindketten tehetséges színészek vagyunk, sőt, akár akkor is, ha a magánéletben jól kijövünk egymással. Mégis, a színpadon valamiért nem működik a kémiai vonzalom - és ezt a "kémia" szót kifejezetten nem kedvelem. Szóval, a színpadon én nem vagyok férfi számára, ő pedig nem nő az én szememben. Pedig, civil életben, simán elvinném akár egy vízágyra is, ami nem kis teljesítmény.

A filmek világában is találkozhatunk hasonló jelenségekkel, sőt, sokszor még szélesebb spektrumon is megjelennek. Nem tudom pontosan, miért van ez így; talán mert a filmgyártás inkább egy gépezet, ahol minden a technikai részletekről szól. Az is igaz, hogy ezek a rendezők néha meglepő döntéseket hoznak, mintha kiirtanák a történetből azt az eredeti női karaktert, aki esetleg több színt és mélységet adhatna a cselekménynek. Helyette gyakran csak azokat a női alakokat tartják meg, akik a saját ízlésüknek megfelelnek. De vajon mi van azokkal a karakterekkel, akiket a közönség vagy akár én is jobban kedvelnénk?

A vágónak óriási szerepe van a filmkészítés folyamatában, hiszen a vágás nem csupán technikai lépés, hanem egyfajta művészi rendezés is. Nem véletlen, hogy a filmművészetben számos ikonikus vágó-rendező páros vált híressé. A forgatókönyv jelentősége sem elhanyagolható; szívesen olvasom el még a legapróbb technikai részleteket is, mint például, hogy éppen milyen kameraállásról van szó – közeliből, totálból, vagy kistotálból. Néha kicsit zavarba ejt, hogy egy-egy megjegyzés kapcsán bizonytalanságot érzek a terminológiát illetően. Persze, tudom, hogy ez a szakmád, és tiszteletben tartom a szakmai tudásodat. Én inkább a filmélmény alapján tudom megítélni, hogy mi működik jól vagy éppen ellenkezőleg; a vágások és a képek alapján alkotok véleményt, ami talán még nem is olyan rossz. De hogy én valaha is képes lennék egy egész filmet rendezni vagy vágni? Az számomra elképzelhetetlen. Csak nézem a filmet, és sokszor csak úgy kiált belőlem, hogy "na, itt volt igazam!" De persze, ez is a tapasztalat kérdése; míg mögöttem már több mint kétszáz film áll, a rendezők számára lehet, hogy ez csak a második filmjük.

Fiatalokkal való munka számomra igazi élmény, és nem zavar, ha még nincsenek tapasztalataik, mert rengeteget tanulhatok tőlük. Teljesen más világot képviselnek, mint amilyenben mi felnőttünk. Azonban van egy dolog, ami kifejezetten bosszant: amikor az időt pazarolják. Emlékszem arra az időszakra, amikor minden színész, köztük én is, pontosan tisztában volt azzal, hogy mekkora anyagi veszteséget jelent, ha egy méter filmet rosszul forgatunk. Milyen gyorsan elszállhat tízmillió forint, ha nem figyelünk. Ez a tudat felelősségteljes munkát követelt tőlünk, és ennek köszönhetően valóban tudtunk alkotni. Most viszont sokszor úgy tűnik, hogy mindez már nem számít. Az elektronikus képek hatalmas mennyisége, amit huszonhatodszor is meg lehet nézni, már nem ébreszt bennem ugyanazt a motivációt. Ezt mindig hangsúlyozom az interjúim során.

Annak idején az volt, hogy jó, gyerekek, megvolt az első felvétel, ez megvan. Akkor csináljunk egyet a labornak, jó? Ha netán elszúrja. Vagy: jó, csináljunk egyet magunknak! Vagy azt mondja a színész, én például jó sokszor mondom, hogy most megcsinálhatom úgy, ahogy én szeretném. Mert persze ezért csináltam előtte szarul. Mert másként nem tudsz ötről hatra jutni. Különben az érvényesül, amit én mindig úgy hívok, hogy az a kibaszott értelmiségi logika a filmrendezőknél, amiben kimarad az érzékiség az egészből. Tudod? Mondok egy példát.

Képzeld el, hogy a színfalak mögött zajlik a forgatás, ahol Kiss Marival fekszünk az ágyban, és egy érzéki jelenetet játszunk el. A férfi karakter így szól: "Drágám, a mi kapcsolatunk tényleg különleges." Ezt a mondatot éppen az ágyban fogalmazom meg, amikor a rendező közbeszól: "Ilyent ágyban nem mondunk." Erre ő csak mosolyogva válaszol: "De hát ott van Mari, gyönyörű nő, öleld meg, és mondd neki, hogy mi specifikusak vagyunk." Rábólintok, és ahogy elindul a jelenet, az operatőr, Bíró Miki annyira nevetett, hogy majdnem kiesett a kamerája mögül. A rendező ekkor megkérdezte tőle: "Na és te mit mondanál?" Miki csak annyit felelt: "Azt mondanám, hogy szeretlek." És ezzel a mondattal lett a "specifikus" igazán érthető. De ez csak egy a sok példa közül, mert mindenkinek megvan a maga sajátos módja a kifejezésre, nem igaz?