Az UEFA-n és a FIFA-n túl is gazdag a sportvilág, tele izgalmas eseményekkel és tehetségekkel. Az olyan nemzetközi tornák, mint a Copa América vagy az Afrikai Nemzetek Kupája, mind hozzájárulnak a globális labdarúgás színes palettájához. Emellett a különb

A magyar minifutball-válogatott ezüstérmet szerzett az azerbajdzsáni világbajnokságon, ahol egyedül a házigazda tudta megállítani a döntőben. A sportág magyarországi szövetsége tíz éve alakult meg, tavaly pedig hivatalosan is országos szövetségi rangra emelkedett. Az eggyel korábbi világbajnokságon már dobogóra állhatott a válogatott, akkor harmadik lett. Tibor Dáviddal, az Országos Minifutball-szövetség vezetőjével és a Masterplast első emberével beszélgettünk az eredményekről, a sportág jövőjéről és a fehérvári futball helyzetéről.

A Magyar Minifutball-szövetség alapító-elnökével, Tibor Dáviddal, aki a közép-európai térség egyik legjelentősebb építőanyag-gyártó cégének, a Masterplast Nyrt.-nek is a vezetője, a közelmúltban elért sikerekről beszélgettünk.

A minifutball történetét egészen Puskás Ferencékig vezetik vissza - ez valós vagy inkább marketingfogás?

Amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) stratégiát váltott, és úgy döntött, hogy elutasítja a hasonló kispályás fociformátumokat, a futsal támogatásával lépett előtérbe, különösen a dél-amerikai lobbi erőteljes hatásának köszönhetően, világossá vált, hogy egy piaci rés keletkezett. Európa-szerte a kispályás foci, az 5+1, amelyet normál méretű labdával, a nagypályás futballhoz hasonló szabályok szerint játszanak, különböző kapuméretekkel és pályanagyságokkal, egyre népszerűbbé vált. Véleményem szerint, függetlenül attól, hogy a kispálya milyen méretű, ez a játék mindig technikásabb, gyorsabb reakciókat igénylő, dinamikusabb és intenzívebb élményt nyújt, ami a kézilabdához is hasonlítható. A játék történelmi gyökerei visszanyúlnak a grundok világához, ahol a legendás Puskás Ferenc és társai is gyermekként kispályás focit játszottak Kispesten.

Hányan űzik ma Magyarországon ezt a sportágat? Valóban tekinthetjük-e önálló sportágnak?

A labdarúgás ezen változata ma is a legkedveltebb formájának számít. Sokan inkább szakágként tekintenek rá, bár a szervezeti keretét tekintve mégis önálló entitás. Az Országos Minifutball-szövetség nyilvántartásában már több mint 10 ezer amatőr játékos szerepel, de a regisztrálatlanok száma legalább ennyire tehető, sőt, talán még többen is űzik ezt a sportágat. Véleményem szerint az országban 20 és 30 ezer közötti aktív, felnőtt játékos lehet, akik városi bajnokságokban és különböző rendezvényeken amatőr szinten, de versenykörülmények között játszanak, mégis kívül esnek a Magyar Labdarúgó-szövetség nagypályás keretein.

Hogyan alakult ki a nemzetközi szerveződés?

A történet gyökerei a 2010-es évek elejére nyúlnak vissza, amikor Csehországban, Romániában és Szlovákiában felfedezték, hogy létezik egy jelentős piaci rés a futsal világában. A nemzetközi szövetségek által támogatott futsal nem tudta igazán meghódítani Európát, és a tömegsport szinten teljesen háttérbe szorult. Ekkor merült fel az ötlet, hogy a még szervezetlen, ámde rendkívül lelkes közösség számára szükséges lenne egy európai szintű szervezet létrehozása. Ennek célja az amatőr státusz megőrzése mellett a játékosok és a játék körülményeinek javítása lett volna. Így indult el a minifoci, vagyis a kispályás foci első jelentős szerveződése, az Európai Minifutball-szövetség (EMF), amely később globális szintre lépett az interkontinentális megfelelőjével, a WMF-fel.

Mi az, ami megkülönbözteti a mi szervezetünket a többi, hasonló célokat szolgáló entitástól, mint például a Socca nemzetközi szövetsége? Milyen egyedi értékeket és megközelítéseket kínálunk, amelyek révén kitűnünk a kispályás labdarúgás világában?

A minifutball az egyetlen olyan a kispályás labdarúgásban tevékenykedő szövetség világszinten, mely rendelkezik valamennyi a sportági státuszhoz szükséges feltétellel - nem véletlenül kapta meg szövetségünk a sportági szövetségi titulust a Fővárosi Törvényszéktől 2024 januárjában. A világszövetség (WMF) mellett a kontinentális szövetségek működtetik az egyes földrészek versenyrendszereit, két évente világbajnokságot és szintén két évente Európa-bajnokságot rendeznek, a tagszervezetek pedig önállóan működő sportszövetségek. A Socca lényegében testvérsportunk, hiszen alapítói korábban valamennyien aktív tagjai voltak a minifutball nemzetközi közösségének. 2017-ben váltak külön, amikor egy sikertelen elnökválasztást követően több szereplő úgy döntött, hogy új irányt kíván képviselni, elsősorban üzleti szemléletre építve, és létrehozták a Socca szövetséget.

Mennyire professzionális ma a minifutball? Mennyire lehet egyáltalán professzionális, hogy ne vesszen el az ön által is említett varázsa, az amatőrség bája.

A sportolók és a csapatok valóban teljesen amatőr státuszban tevékenykednek, és bár a játékkal kapcsolatos kiadásaikra költségtérítést kaphatnak, ez nem jelent számukra plusz bevételt. A jelenlegi szabályozás értelmében fél évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy korábbi profi státuszú játékos, aki nagypályás versenyeken szerepelt, részt vehessen az általunk szervezett eseményeken. A rendezvények, bajnokságok és kupák szervezésénél arra törekszünk, hogy egy egységes, magas színvonalú keretet alakítsunk ki, amely lehetővé teszi a minőségi és komoly tétre menő játékot. De a legfontosabb számunkra, hogy függetlenül a verseny tétjétől – akár Bajnokok Ligája-indulóról, válogatottról vagy világbajnoki érmesről van szó – a játék öröme és szenvedélye mindig a középpontban maradjon. A válogatott szereplés kapcsán különösen büszke vagyok az idei ezüstérmes csapatunkra. Ez a csapat valóban a tiszta amatőr szellem megtestesítője, hiszen minden tagja önzetlenül, saját idejét és energiáját nem kímélve járt edzésre. Ők nem anyagi juttatásokért vagy bónuszokért küzdöttek a világbajnokságon, hanem a játék iránti szenvedélyük és a jó eredmény elérésének vágyával, sok esetben szabadságuk terhére. Fontos megemlíteni, hogy a világbajnoki szereplésük költségeit a szövetség teljes mértékben állta. Az ilyen áldozatok és motivációk tükrében még büszkébbek lehetnek az elért eredményeikre.

Mi lehet az oka annak, hogy egy országban azt állítják, hogy komoly nagypályás tapasztalat nélkül, vagy a nagypályás karrier végét követően egy év elteltével olyan jövedelmet kínálnak, amivel gyakorlatilag profi szintre emelkedhetsz? Így tehát csak a kispályás tevékenységekre fókuszálva, a csúcsteljesítmény elérésére koncentrálhatsz teljes mértékben?

A kérdés rávilágított arra, amit a világbajnok azeri csapat például tökéletesen megvalósított: egy éven át, szoros együttműködésben készültek a tornára. Ez idő alatt valódi közösséggé formálódtak, és a szövetség garantálta számukra a megélhetést, lehetővé téve, hogy kizárólag a sportra koncentráljanak. Éppen ezért kiemelkedő, hogy válogatottunk csupán tőlük szenvedett vereséget. Míg a mi csapatunk csupán néhány napot töltött közös felkészüléssel, addig az azeri csapat már régóta együtt dolgozott. Az irányvonal világos, és az európai, valamint a nemzetközi szövetségeknél folynak a diskurzusok arról, hogy a szabályok miként alkalmazkodhatnának a megváltozott körülményekhez. A többség abban is egyetért, hogy a minifutballnak teljes mértékben üzleti vállalkozássá kell válnia.

Milyen hatással lenne, ha a FIFA vagy az UEFA részt venne a kérdés megvitatásában?

Van valami különleges bája ennek az amatőr világnak, ahol a nagytöbbségnek saját zsebéből kell finanszíroznia a játékot. Mégis, azok, akik magas szinten űzik a sportágat, válogatott játékosok, bátran megmérettetik magukat akár első osztályú NB I-es focisták ellen is, és nem ritkán sikerrel is járnak a kispályás mérkőzéseken. Juhász Roland, a 95-szörös nagypályás válogatott labdarúgó, amikor egy évvel a visszavonulása után csatlakozott hozzánk, lenyűgözve tapasztalta, hogy milyen intenzív is ez a játék. Olyan volt ez, mint amikor hivatásos teniszezők döbbennek rá, mennyire megterhelő a squash; a képességeik határait feszegeti.

Hogyan alakul ki a struktúra? Amikor a kispályás labdarúgás kerül szóba, sokak fejében valószínűleg a Kaminokupa képe jelenik meg, mint a közösség egyik meghatározó eseménye.

Így bizony. A Kaminokupa a mi tömegbázisunk. A szervezője, Pinkóczi Tibor, az elejétől kezdve a Minifutball-szövetség alelnöke, és nagyon fontos számunkra a munkája. Az elmúlt szezonokat azt jellemezte, hogy a Kaminokupán kinőtt legjobb csapatok forogtak be a minifutball versenyrendszerébe, és az onnan indult legjobb klubcsapatok legjobb játékosaiból lehetett egy ütőképes válogatottat összegyúrni. Valahogy így épül fel ez a piramis: a csúcsán van a nemzeti válogatott, alatta a legerősebb nemzetközi szereplésre is képes klubcsapatok, a társadalmi bázist pedig a kispályás tornák, kupák, bajnokságok országos rendszere adja meg. Idén először elértük azt - köszönhetően a sportági szövetségi státuszunknak - hogy a magyar bajnokságba 10 egyesület adta be a jelentkezését, a magyar kupa pedig 12 egyesülettel kerül megrendezésre. A hátországra továbbra is figyelünk, figyelnünk kell, de az országos döntőkbe már csak egyesületek indulhatnak.

Mennyire fontos számukra az utánpótlásnevelés?

Nem lenne értelme különválasztani, hiszen tizenhárom-tizennégy éves korig a nagypályás labdarúgás képzése is kis méretű pályákon, feles, negyedes játéktéren zajlik. A szerepünk tinédzserkortól nő meg, amikor már egy játékos szerepelhet a felnőttek között is. A célunk, hogy alternatívát tudjunk nyújtani azoknak, akik számára nagypályás karrierről szőtt álom nem valósul meg, de ennek ellenére szeretnének rendszeresen sportolni, futballozni. Azt gondolom, ez társadalmilag is fontos, és azt tapasztaljuk, hogy egyre több vállalkozás érez ugyanígy.

A szavain át világosan átjön az elkötelezettségük a munka iránt, valamint az a hit, hogy a társadalmi felelősségvállalás alapvető része a tömegsport támogatása. Milyen tapasztalatokat szereztek eddig e téren? Mennyire komolyan veszik Önöket a szponzorok, vagy éppen a Magyar Labdarúgó-szövetség?

Ez egy folyamat, rengeteg munka és idő, amíg akár a szponzorok, akár az állami szereplők egy másik polcra helyezik a minifocit. Tíz év alatt rengeteget fejlődtünk, ma már olyan támogatóink és partnereink vannak, amilyenekről tíz éve nagyon maximum álmodozni mertünk volna. Nem vagyunk, nem is lehetünk elégedetlenek, mert nagyon sok szintről kaptunk támogatást az elmúlt években. 2016-ban Székesfehérváron Európa-bajnokságot rendezhettünk, sok eredményünk van a klubcsapatok terén, háromszoros Bajnokok Ligája-győztes csapatunk van. Azt gondolom, az segítené az újabb szintlépést, ha vissza tudnánk hozni a kilencvenes-kétezres éveket jellemző téli teremtornákat, ahol anno az NB I élklubjai, a Ferencváros és az Újpest játékosai telt ház előtt játszottak jobbnál jobb mérkőzéseket, és akár a kispályás labdarúgás legjobbjaival is összecsaptak.

Mennyire reális a nagy klubokkal való együttműködés? Miért kockáztatnának, hogy egy kulcsfontosságú játékosuk megsérüljön, akire tavasszal, a kiélezett bajnoki harc során nem támaszkáthatnak?

Gyakran előfordul, hogy fotók nem készülnek, és a nevek sem kerülhetnek nyilvánosságra, de még a legkiválóbb válogatott labdarúgók is részt vesznek az amatőr téli tornák izgalmában. A futballistákban ott él a szenvedély, de fontos lenne, hogy a szürke zónákat világossá tegyük, hogy mindenki profitálhasson ebből. Amikor a magyar labdarúgás arra törekszik, hogy megszólítsa a közönséget, erősítse a márkát, és a játékosokat szerethetőbbé, közvetlenebbé tegye, akkor egy MVM Dome vagy Papp László Aréna megtöltése a szurkolókkal felejthetetlen élményeket kínálhat. Meggyőződésem, hogy a Papp László Aréna zsúfolásig megtelne, ha az NB I-es, NB II-es és a legjobb amatőr csapatok közösen indítanának tornát.

Értem az észrevételt, de számomra inkább egy érdekes elképzelésnek tűnik. A legtöbb hazai klubnál a helyszíni nézőszám alapján származó jegybevétel valójában csekély részesedéssel bír a teljes bevételi struktúrában. Jelenleg nem tapasztalható olyan hajlandóság, hogy ezt a helyzetet jelentősen megváltoztassák.

Nem titok, hogy Vidi-drukker vagyok, és Székesfehérváron számos beszélgetés részese voltam. Ezekben a diskurzusokban egyértelműen kiderült, hogy az érzelmi kötődés mennyire fontos a drukkerek számára, és hogy a játékosok számára is elengedhetetlen a klub körüli lelki atmoszféra. Cser-Palkovics András polgármester úr, mint az új tulajdonos képviselője, óriási erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ezt a szellemiséget visszahozza a klub életébe, és a stadion hangulatát újra élhetővé varázsolja. Úgy érzem, hogy az NB II-es nézőszám várhatóan túlszárnyalja az előző idény NB I-es átlagát. Ennek az az oka, hogy az új vezetés mindent elkövet annak érdekében, hogy egy szurkolók számára vonzóbb, közvetlenebb és több kapcsolódási lehetőséget kínáló csapatot építsenek, amelyért a helyiek szívesebben fognak szorítani.

Folyamatosan terjednek hírek arról, hogy Ön és a Masterplast esetleg hosszú távon a Fehérvár FC megmentésére léphetnek. Mennyire megalapozottak ezek az információk?

A székesfehérvári labdarúgás iránti szenvedélyem határtalan, de a felvásárlás kérdése nem merült fel. Azonnal felajánlottam a segítségemet, hogy támogassam a klub új irányának megtalálásában. Célunk, hogy olyan kapcsolati tőkét építsünk ki, amely elvezethet egy potenciális új tulajdonoshoz. Az, hogy én vagy a Masterplast legyünk ennek a konstrukciónak a részei, egyáltalán nem volt reális lehetőség; egy élvonalbeli klub fenntartása a mi méreteinkhez képest túlzott kockázatokkal járna. Meggyőződésem, hogy a fehérvári labdarúgás jövője egy olyan önkormányzati átmenet révén valósulhat meg, amely biztosítja a szakmai stabilitást, és így egy jelentős nemzetközi klubcsalád tagja lehet.

Mennyire megvalósítható ez Magyarországon?

Bár részletekbe nem bonyolódhatok, annyit elárulhatok, hogy már folytak hasonló egyeztetések. Jelenleg úgy vélem, hogy a magyar futball komoly átalakulás előtt áll. Az a pénzügyi háttér, amelyet a kedvező gazdasági helyzet és a politikai szándék biztosított, most változás előtt áll. Az infrastruktúránk kiemelkedő, szinte az európai élvonalhoz mérhető. Rendszeresen látogatunk Szerbiába mérkőzésekre, és bár Topolyán minden gyönyörű, amikor egy szabadkai meccsre megyek, ahol kiváló játékosok és színvonalas foci zajlik, a stadion színvonala a magyar NB III-nak sem felelne meg, talán még annak sem. Magyarország uniós tagsága és a remek infrastruktúra lehetőségei révén könnyedén válhatna régiós központtá. Egy olyan bázissá, ahol a magyar tehetségeken kívül a kelet-európai játékosok is nagyszerű fejlődési lehetőségeket találhatnak, mielőtt továbblépnének nyugatra. A játékosok fejlesztésére és képzésére egy rendkívül sikeres üzleti modell építhető, és a klubcsaládon belüli együttműködés még inkább csökkenti a kockázatokat.

A minifutball jövője izgalmas kihívások elé néz. A válogatottunk eddigi teljesítménye, amely magában foglal egy világbajnoki elődöntőt, egy bronzérmet és most egy ezüstérmet, komoly alapot ad a jövőbeli ambíciókhoz. Ha a sormintát nézzük, akkor jogosan merül fel a kérdés: vajon két év múlva elérjük-e az áhított aranyérmet? Az eddigi eredmények tükrében a cél nemcsak álom, hanem reális lehetőség is.

Ezt természetesen nem így fogalmazzuk meg, inkább azt mondjuk, szeretnénk minden területen előrébb lépni. Új szponzorokat bevonni, még több, még nívósabb tornákat, bajnokságot szervezni, ezekre építve pedig még erősebb válogatottat kialakítani. A már sokat emlegetett amatőrséget azonban nem szeretnénk feladni. Jó lenne hosszabb edzőtáborokat biztosítani egy világesemény előtt, de az azeri példát nem akarjuk egy az egyben követni. Azért szeretem a mentsportágunkat, mert itt még tényleg az az uralkodó érzés, hogy a sport, a futball öröméért játszunk. Akkor is, ha óriási a tét, akkor is, ha egy nemzeti színű mezben kifutsz a pályára, a hazádat képviselve a tőled telhető legmagasabb szinten. Nagypályán jelentős részt már kiirtották a futballból a játékosságát, a legerősebb klubok jobban hasonlítanak egy multinacionális vállalatra, mint az 50 évvel ezelőtti önmagukra. Ehhez pedig sok szurkoló már nem tud úgy kötődni érzelmileg, mint régen. Ebbe a hibába nem akarunk beleesni.