Annyira elérte a csúcsot, hogy már nem látott tovább, így végül a saját sorsát pecsételi meg.

Tizennégy évesen nyomorgott, ma világhírű, pedig már 36 éves korában meghalt

A Reflections Laughing című új dalában The Weeknd olyan érzéseket oszt meg, amelyek a csapdába zártság és a belső küzdelmek körül forognak. Az énekes egy aranyozott kalitkában él, ahol a hangja elnyelődik, és képtelen kifejezni magát. Ez a téma nem új, hiszen visszatérő motívumként jelenik meg a Hurry Up Tomorrow című albumon is, amely egyfajta reflektálás a 2022-es Los Angeles-i SoFi Stadionban történt incidensre. Akkor, a koncert közepén, hirtelen némaságba burkolózott, és kénytelen volt lemondani az előadást, ami mélyen megérintette a rajongóit és saját magát is.

A 22 számot tartalmazó, mozifilm hosszúságú album epicentruma e koncert traumája, amikor is elkeseredetten próbálta a mikrofonba üvölteni, hogy I Can't Fucking Sing! A kanadai énekes albuma egy trilógia búcsúszimfóniája, amelynek az After Hours (2020) és a Dawn FM (2022) című albumok voltak az előzményei.

De miért ne lehetne a brazil funk lüktetését, a meditatív diszkó mélységeit és a prog-rock száguldását egy blockbuster filmmé alakítani? E kérdés naiv, de izgalmas: májusban debütál a Hurry Up Tomorrow című nagyszabású film, amelynek főszereplője nem más, mint The Weeknd. Ugyanakkor, ha valaki látványos show-t kreál abból, hogy megszünteti az alteregóját, és a saját családi nevén folytatja a pályafutását, az valóban drámai hatású lehet.

De nem biztos, hogy úgy, ahogy The Weeknd szeretné.

Színesítsük a szöveget egyedi elemekkel: A popzene világának egyik legismertebb sztárjáról van szó, akinek számos slágere már a milliárdos streamelési küszöböt is túllépte. Koncertjei iránti kereslet döbbenetes, hiszen a jegyek pillanatok alatt elkelnek, mint forró kalács a téli piacon. Ráadásul a nagy presztízsű Super Bowl döntő koncertje is maradandó élménnyé vált, amelyet a rajongók azóta is emlegetnek. Most pedig a legújabb albumával, a "Hurry Up Tomorrow"-ral, egyszerre 95 országban hódította meg az Apple Music toplistáját, ezzel újabb mérföldkőhöz érkezve a zenei pályafutásában.

Valóban, a hírnév nemcsak előnyöket, hanem komoly terheket is jelent az előadók számára. Olyan ez, mintha valaki panaszkodna, hogy a luxusautója után túl magas a súlyadó, és a kastélyának fűtése is borsos áron van. Ha valaki úgy dönt, hogy búcsút int a sikernek, érdemes lenne kerülni a marketingfogások használatát. Az igaz, hogy a búcsúzás már régóta üzleti fogás a popkultúrában, de amit a 1990-ben született The Weeknd tett, az valóban új dimenziót nyitott ebben a világban. Az óriásplakátok, melyeken a "Közel a vég" felirat hirdette a végső búcsút, szinte egész Amerikát elárasztották, ezzel teljesen átalakítva a búcsúzás művészetét.

A vég nem a civilizáció elbukását hirdeti, hanem inkább azt a merész döntést, amelyet The Weeknd hozott: úgy érezte, ideje véget vetni popsztár identitásának. Mielőtt azonban búcsút intett volna, egy utolsó közös élményre hívta meg a zene világának nagyjait: Giorgio Morodert, Lana Del Reyt, a Justice-t, Travis Scottot és a Florence and the Machine-t. Ez az utolsó vacsora nem csupán egy zenélés volt, hanem egy emlékezetes összejövetel, amelyben a múlt és a jövő találkozott.

Lehetséges, hogy amikor májusban bemutatják The Weeknd legújabb filmjét, Abel Tesfaye néven kell majd emlegetni őt, ahogyan az az anyakönyvi kivonatán is található. Az utóbbi időszakban úgy érzi, hogy a pop világában elérte a csúcsot, és innen már nincs hová tovább lépnie.

Valóban, vajon a siker csupán számokban mérhető? Valóban ez lenne a leglényegesebb szempont? Vagy nem inkább az a cél, hogy folyamatosan új és izgalmas dalokat alkossunk? Hiszen az ihlet nem úgy érkezik, hogy a Billboard listájának élén állókat nézegetjük. Kétségtelen, hogy The Weeknd rendkívüli érzékkel bír a zenei szerkesztés terén – legyen szó egy albumról vagy az egész életművéről. Pályafutása a 2012-es Trilogy című korai mixtape-jeivel indult, amelyek a House of Balloons, a Thursday és az Echoes of Silence című munkákat foglalják magukba, és most, 15 év elteltével, egy új trilógiával zárja le eddigi életművét.

Ő maga Frankenstein-szerűnek titulálta az új albumát, nem véletlenül, hiszen van itt egy szempler Nina Simone Wild Is the Wind című dalából, hallunk néhány prog-rock ősrobbanást, George Harrisont idéző gitározást, soult és kortárs elektronikát, és kortárs szintipopot is, és az a leginkább elképesztő, hogy az album mégis kerek egész. És még csak azt sem érezzük, hogy ebben a kiterjesztésben a diszkó entrópiához ne passzolnának az agónia, a fuldoklás tébolyító hangjai, megidézve Michael Jackson Thrillerjét, a Sebhelyesarcú és a Radírfej filmzenéit, ugyanakkor az is biztos, hogy a búcsúzás popos manírjait még senki nem tette IMAX moziélménnyé.