A 24/7-es üzemmód: Egy ország, amely a sarokba van szorítva | 24.hu Az állandó feszültség és a kihívások kereszttüzében álló országunk sokszor olyan, mint egy sarokba szorított állat – a világ eseményei és belső problémái folyamatosan nyomást gyakorolnak

Színház vagy valóság? Akárhogy is, ebben élünk. Ez heti hírlevelünk, a 24/7 beköszönője.

Ember vagyok, ami annyit jelent, hogy e különös és sokszínű lények közé tartozom, akik a világot felfedezik és formálják.

- ez egy közbevetett, korántsem programszerű, csupán tényszerűen rögzített gondolat abban a maratoni interjúban, amit Nagy József készített Csányi Vilmos etológussal. Olyannyira maratoni, hogy a héten a második részét közöltük, most fogadható be egyben.

A sarokba szorított patkány esete arra figyelmeztet, hogy amikor egy gyengébb lény szorult helyzetbe kerül az erősebbel szemben, akkor drámaian megnő a valószínűsége annak, hogy a gyengébb fél támadni fog. Ez a reakció a túlélés ösztönéből fakad: mivel a menekülés lehetősége rendkívül korlátozott, a gyengébb állat talán az egyetlen esélyét látja abban, hogy váratlan támadással meglepje ellenfelét, és így elkerülje a végzetet. Így tehát, ha valaki érzékeli, hogy a másik fél támadásra készül, gyakran úgy dönt, hogy ő indítja el a támadást elsőként, biztosítva ezzel a saját biztonságát.

Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy ez csupán hobbietológusok számára fontos információ, de mivel mi is az állatvilágból származunk, ez a téma rólunk is szól. Mielőtt azonban ránk találna a Kopasz, aki mindig kiosztja a magáét, vagy a Megafon központ szárnyai alá tartozó bármelyik másik figura, szeretném hangsúlyozni, hogy a miniszterelnökünk emlékezetes március 15-i beszédének szellemében én nem kívánom egyetlen politikai szereplőt sem konkrét (vagy bármilyen) állathoz hasonlítani. Az a szituáció, amely felkeltette az érdeklődésemet, hiszen mi, emberek, akik nagyra nőttünk, sokra hivatottak vagyunk, és magas tétekkel játszunk, szintén képesek vagyunk sarokba szorulni, és éppen úgy reagálni, ahogyan Csányi említi.

Egy ideális országban valószínűleg úgy kötnék össze a dolgokat, hogy közben figyelembe vennénk az AI igényeit is. Felmerül a kérdés, hogy vajon szüksége lesz nekik a mi közreműködésünkre, vagy csupán egy átmeneti állomásként tekintenek ránk, akik csak bedugták őket a konnektorba, majd szépen háttérbe szorulunk, amikor ők átveszik az irányítást. De még nem érkeztünk el ehhez a ponthoz. És amúgy, nevezzünk meg egy olyan országot, ami valóban példaértékű. (Norvégia kizárt: túlzottan elérhetetlen.)

A helyzet valóban elgondolkodtató, és érdemes mélyebbre ásni a mögöttes tartalmakban. Az interjú, amire utalsz, egy szűk térbe szorítja a kérdéseinket, ahol a Törökülés podcastunkban kibővítettük ezt a dilemmát, amely a sűrűsödő hetek árnyékában egyre inkább érezteti hatását. Felmerül a kérdés: vajon tényleg szándékukban áll-e a nem kormányzati médiát – amit a kormányzati narratíva szerint „külföldről finanszírozott” entitásnak bélyegeznek – és a civil szervezeteket elnyomni? Vagy csupán elterelni kívánják a figyelmet más, talán a felszín alatt zajló, sokkal sürgetőbb ügyekről, mint például a föld alatti repülőrajtról, amíg nem találnak egy jobb, vonzóbb narratívát? Az ilyen kérdések nemcsak a médiához való viszonyunkat formálják, hanem a társadalmi diskurzus egészét is.

Van-e a színháztörténelemben olyan pisztoly, amit kiraktak az asztalra, de nem sült el?

Érdekes drámaelméleti kérdés, izgalmas 9,8 millióan a részének lenni. Ehelyütt igyekszem sosem a pánik hangján szólni, most sem teszem ezt, de az aktuális kérdések a fentiek. És mivel tartalmat ajánlani jöttem: ezekről beszél a Háromharmad is.